A vörös regina: regény. Abonyi Árpád
észrevenni. Ugy tetszett, hogy ebben a percben csakugyan nem volt rólam tudomása. Ki tudja, hogy zavaros feje hol kalandozhatott.
Megfordultam és visszamentem a bokrok mögé.
Ne lásson ott, ha öntudata ismét visszatér és képessé teszi a figyelemre.
Egy darabig csend volt. Hallottam, miközben ismét leültem előbbi helyemre a fűbe, hogy az ing kimosása elkezdődött. Csakhamar egy halk kacajt is fölfogott a fülem.
– Jé, mein Gott… ez nagyon rongyos.
– Ki nevet ott?
– Én! – kiáltotta vissza és megint kacagott – azon röhögök, hogy ebben az én szegény ingemben száz macska sem fogna meg egy egeret, annyi rajta a feslés. Huh!.. ha látnád, milyen! Nem is érdemes kimosni.
– De csak mosd ki! Ha megszárad, a fesléseket be lehet varrni.
– Mivel? Az ujjammal?
– Tűvel és cérnával – van nálam az is.
– Akkor kimosom.
Tíz percig megint csend lett. Amikor a mosás bevégződött, ismét megszólalt:
– Készen vagyok. Minden holmim ki van mosva és magam is ki vagyok mosakodva – a szappannak azonban fuccs!.. elfogyott. Nem maradt belőle egy csepp se. Már most mi lesz? Hogy jöjjek ki? Nem mutogathatom magamat meztelenül…
– Itt hagyom a bokrok alatt a köpenyegemet és visszamegyek a Standomra. Te magadra veszed a köpenyegemet és a holmiddal együtt utánam jössz. Verstanden?
– Ja, ja… verstanden! – hangzott a nevető válasz, amely azonban hirtelen ismét aggodalmassá vált – eredj odébb, míg fölveszem a köpenyegedet, de ne menj messze…
Erre már nem is válaszoltam. Lassankint mindenhez hozzá lehet szokni – még egy beteg elme kiszámíthatatlan ugrálásaihoz is.
– Nem leszek messze – kijöhetsz.
– Jövök! – kiáltotta aggodalmas sietséggel a leány – már künn is vagyok… de ne nézz ide…
– Eszem ágában sincs, hogy odanézzek!.. kiáltottam vissza megnyugtatva, miközben letettem köpenyegemet a bokrok alá és szép lassan, lépésben bicegve elindultam a nyírfám felé. Valóságosan is úgy gondolkoztam, amit beszéltem. Nem volt csak afféle tessék-lássék szólás, hogy eszem ágában sincs a kotnyeles kiváncsiság, mert csakugyan nem járta meg fejemet hasonló gyerekes szándék. Beértem annyival, amennyit akaratlanul is látnom kellett. Jobban szerettem volna, ha elméje zavaros műhelyébe tudtam volna belátni, hátha meg tudtam volna találni a hiányzó negyedik szeget. Sejtettem, hogy enélkül bajos lesz a dologból tisztességgel kievickélni.
Nem sántikálhattam messzebb tíz lépésnyinél és már megszólalt a bokrok mögött a leány nyugtalan hangja:
– Nit géh wát!.. Hol vagy?
– Mondtam már, hogy nem megyek messze… hát ne kiabálj, hanem gyere.
– Kumm schon!
Jött.
Nagyon furcsa figura volt szegény, nem tudtam kacagás nélkül megállni. Hosszú bakaköpenyegem legalább két arasznyira sleppelt utána a földön, – lépni sem igen tudott benne. Az ujjakat felgyürte, mégis alig látszottak ki belőlük a kezei, melyek a kimosott rongyokat markolászták. Botorkálva tipegett előre, biztosra vettem, hogy no, most-most botlik bele a köpeny aljába és esik orra.
– Ne röhögj, hanem segíts!.. – kiáltotta mérgesen, miközben megállt és odavágta a kimosott holmit a fűbe, – nem bírok menni is, meg ezt cipelni is. Folyton botlok… ebben a te hosszú kaftánodban.
– Köpeny az, nem kaftán.
– Azt mondom, hogy hosszú!.. Nem érted?
– Jó, jó…
Megint az okosabb enged. Fölszedtem a földhöz vágott nedves holmit és vittem.
– Eltranszferálom a ruhádat – gyere!
Elől én sántikáltam sérült lábammal, utánam Regina botorkált a sleppelő köpenyegben – de legalább most már biztosítva volt, hogy nem esik orra. Lavírozott is mindkét vékony karjával, hogy az egyensúlyt megtarthassa. Mondom, nagyon furcsa figura volt szegényke – hasonlított azokhoz a betlehemes gyerekekhez, akik faluhelyen alkalmatosabb maskara hiányában apjuk köntösébe bújnak és kócparókat nyomnak a fejükbe, hogy föl ne ismerjék őket. A nedves vörös haj majdnem akként festett a leány fején, mint egy oda nem tartozó idegen láng-paróka. Ha egy kis aranyfüstpapiros is lett volna benne – tökéletes lett volna a maskarádé. Bár hiszen így is elég nevetséges volt.
Istentelen pusztítást vittek végbe itt a shrapnelek – erdészszívem szinte fájt, mikor egy-egy derékvastagságú ágat kellett kikerülnöm, melyet úgy hasított le az az átkozott dög, mintha mesebeli kutyák szaggatták volna le a törzsről. Millió szilánk és forgács hevert mellette a földön. Némely helyen viszont egész kosárnyi letépett levél állta el az utat. Ezt a rengeteg falevelet mind a légnyomás csapta le a fákról. Már pedig ahány levél, annyi tüdő, amin a fa lélegzetet vesz. Egész sereg szép nagy fa fog itt elszáradni tüdősorvadásban. Saját külön Standom és jelenleg főhadiszállásom nyírfája is kapott egy-két shrapnel-suhintást a koronája fölé – nagyobb kár azonban szerencsére nem esett benne. Sajnáltam volna, hogy árnyéka nélkül maradok ebben az ismét hevesen letüző forróságban.
Odaérkezve, letettem Regina vizes holmiját a fűbe és levetettem a bluzomat. Igen ellepte homlokomat a meleg verejték – én bizony nem izzadok, ha nem muszáj, száz félbolond kedvéért sem. Nagyszerűen esett szellős ingemen át a levegő.
– Du hast es gut… bólintott fejével a leány, miközben lekuporodott köpenyestől a nyírfa alá – neked jó, de nekem nem jó, mert nem bújhatok ki ebből a kaftánból. Pedig nekem is olyan melegem van, hogy majdnem megsülök.
Láttam, hogy ez igaz. Piros volt, mint a pipacs, s a homloka tele verejtékkel.
– Türelem – biztattam jóindulattal – azonnal kiterítem homlidat a napra és nem vetek bele félórát, száraz lesz minden, mint a puskapor. Fölveheted és kibújhatsz a kaftánból… ha már zsidó kaftánnak nézed az én becsületes köpenyegemet.
– Arról van szó, hogy hosszú, – dunnyogta fejét rázogatva a leány – még mindig nem érted?
– Jó, jó…
– Minden kaftán hosszú.
– Bánom is én!
– Olyan hosszú, mint ez a tied.
Erre a makacskodásra már nem is válaszoltam. Elészedtem a vizes ruhákat és sorjában kiterítettem valamennyit a napra. Száradjanak.
Regina figyelemmel kísérte a manipulációt, de nem szólt közbe. Csak akkor szólalt meg, amikor észrevette, hogy nagykendőjét véletlenségből viszájára fordítva terítettem ki. Integetett, hogy fordítsam a színére.
– Az a szőrösebbik fele, az szárad nehezebben – magyarázta oktató hangon.
– Helyes, – válaszoltam engedékenyen – de a viszáján nem szívná ki annyira a nap.
– Nincs mit kiszívni rajta, – hangzott a fitymáló válasz – kopott rongy ennek a színe is, a viszája is.
Hm… már megint! Ez íme, megint annyira értelmes megjegyzés volt, hogy öntudatosabbat kívánni sem lehetett volna. Persze, hogy megint csak gyanakodva tekintettem rá – teringettét, hogyan is állunk hát voltaképen a bolondsággal? Hol vannak a határai? Melyik ösvény viszi kajla területre és melyik