Az ember tragediaja. Madach Imre
Úr
Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,
Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?
Lucifer
Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.
Az Úr
Én végtelen időtől tervezem,
S már bennem élt, mi mostan létesült.
Lucifer
S nem érzéd-é eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaul vala
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. —
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. —
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?
Az Úr
Hah, pártos szellem! el előlem, el,
Megsemmíthetnélek, de nem teszem,
Száműzve minden szellemkapcsolatból
Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen.
S rideg magányod fájó érzetében
Gyötörjön a végetlen gondolat:
Hogy hasztalan rázod porláncodat,
Csatád hiú, az Úrnak ellenében.
Lucifer
Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,
Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. —
Együtt teremténk: osztályrészemet
Követelem.
Az Úr (gúnnyal)
Legyen, amint kivánod.
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudar fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.
Lucifer
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)
Angyalok kara
El Isten színétől, megátkozott,
Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt hozott. —
MÁSODIK SZÍN
(A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)
Éva
Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!
Ádám
És úrnak lenni mindenek felett.
Éva
Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
És mindezért csupán hálát rebegnünk
Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.
Ádám
A függés, látom, életelv neked. —
Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan
Néz e gyümölcs ránk.
Éva
Majd szakítok egyet.
Az Úr Szava
Megállj, megállj, egész földet neked
Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,
Más szellem óvja csábgyümölcseit,
S halállal hal meg, aki élvezi. —
Amott piroslik a szőlőgerezd,
Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal,
Ragyogó délnek tikkasztó hevében.
Ádám
Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.
Éva
Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért
Épp ez tilalmas?
Ádám
Hát mért kék az ég,
Miért zöld a liget – elég, hogy úgy van. —
Kövessük a szót, jőj utánam, Éva.
(Letelepednek egy lugosban.)
Éva
Hajolj keblemre, én meg majd legyezlek.
(Nagy szélroham, Lucifer a lombok között megjelenik.)
Ádám
Hah, nő! mi ez, nem hallék még hasonlót.
Miként ha ellenséges idegen
Erő tört volna rajtunk.
Éva
Reszketek.
Az égi zengzet is elhallgatott.
Ádám
Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még.
Éva
Én meg, ha ott fenn a dics elborul,
Itt lenn találom azt szemedben, Ádám.
Hol is lelhetném másutt kívüled,
Kit létre is csak hő vágyad hozott,
Mint – fényárjában a fejdelmi nap —
A mindenségben árván hogy ne álljon —
A víz szinére festi önmagát
S enyelg vele, örül, hogy társa van,
Nagylelküen felejtvén, hogy csupán
Saját tüzének halvány mása az,
Mely véle együtt semmivé borulna.
Ádám
Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyeníts.
Mi a hang, hogy ha nincs, ki értené?
Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?
Mi volnék én, ha mint visszhang— s virágban,
Benned szebb létre nem feselne létem,
Melyben saját magam szerethetem?
Lucifer
E lágy enyelgést mért is hallgatom? —
Elfordulok, másképp oly szégyen ér még,
Hogy a hideg számító értelem
Megírigylendi a gyermekkedélyt.
(Egy