És mégis mozog a föld. Mor Jokai
s nyugodt elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden felfedezésnek, vasba öntött válaszadás minden kérdésre: „Nem akarok! Nem akarok! Nem akarok!” Miért kérdik önök, hogy mi az a Csittvári krónika? Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az, melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék asztalánál, kiknek keze írását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatalkorában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk is lesznek főpapok, főhivatalnokok, s akkor mi is megfordulunk saját magunk ellen, akik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú fiatal emberek. A Csittvári krónika volt, van és lesz; s amilyen bizonyos, hogy nem azoknál van, akiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem azoknál lesz, akiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a „múlt” üldözi most a „jelent”, úgy a „jelen” üldözhesse valamikor a „jövendőt”.
Rektor professzor úr mind a két szemöldökét felhúzta erre a szóra, mint aki érzi, hogy most nagyokat nagyobbakkal kell megcáfolnia, s nem engednie, hogy a vádlott a bíró fölé emelje fejét.
– Nagyon szeretem, humanissime, hogy őszintén és nyílt homlokkal beszéltél előttünk. Azt sem titkolom, hogy azon ifjak közé tartozol, kikhez szép reményeket kötöttünk és sokan szerettünk. Még azonfelül az is köztudomású dolog, hogy nagyanyád a mi főiskolánknak hatalmas patrónája és alapítója. Tehát hármas okunk vagyon, hogy törvény és szigorúság helyett kegyelmet és bocsánatot hagyjunk erőre jutni. Légy is meggyőződve, hogy azon illetlen megbántásért, melyet egy hivatalos személyen s az iskola tekintélyén elkövettél: a megbántottakban találod legbuzgóbb kegyelemkérőidet.
(„No, ezt nem mondhatnám”– dörmögé clarissime Muskotályi.)
– Ámde légy készen arra mind te, mind cinkostársaid, hogy ha ti a bűnpalásttal eltakart bűnt fel nem feditek, s vasból öntött tagadással álltok elénk, mink vassal fogunk a vasra visszaütni, s nem nyersz irgalmat előttünk sem te, sem az utolsó közöttetek. Te, a vádlott, visszavádolod bíráidat. Azt mondod, amaz emlékezetes könyvet egykor a mi kezeink is írták, szaporíták és megőrzék. Ez nem lehetetlen. De amik abban a ti időtökig megíratták, sem az égi bíró, sem a belső bíró azért a krónikaírókat el nem ítélheti. Akitől félhetnének amiatt, amit írtak, egyedül a világi hatóság. Ez is elég ok ugyan a félelemre. S nem tagadhatom el, hogy álomháborító gondolat azt tudnia valakinek, hogy egyszer könnyelmű ifjú korában valamit leírt, ami ha most a százszemű Argus tekintete elé kerül, vagyonát, szabadságát, fejét veszítheti miatta. Hiszen ugyanazon krónikában olvashattátok, mert én is olvastam azt, hogy Bónis Ferenc alispán hogy vesztette el fejét és vagyonát egyetlen akcentus elhagyása miatt: midőn a kassai kapitány azt kívánta tőle, hogy küldjön neki „élést” s ő visszafelelt rá: „majd küldök neked élest”, s ez egy akcentusi hiba tréfájáért a fejével fizetett meg. Még friss előttetek Martinovics és társainak emlékezete, kiket egy írott lap vesztett el. Ámde ti mindennél többet cselekesztek. Ti propagandát csináltok hazánk kőszikla alapja, a nemesi rend ellen; ti szarvat emeltek egyedüli erős várunk, a vallásos hit ellen!
Jenőy arcát elhagyta a vér.
„Jaj nekünk – súgá Barkónak. Itt az odium theologicum!” (A hittani gyűlölség.)
– Tagadhatjátok-e, hogy ilynemű iratokkal terheltétek meg azt a könyvet, melynek eddig mást nem kellett kerülni. mint a hatalom pallosát, most pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is, melyek mind üldözésre indulandnak el; hogy ahol megtalálják, megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, amelyen mindnyájan megégünk! Minő kakodémon szállta meg szíveitek, hogy ily gonosz lejtőnek rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait, ti elkiáltjátok magatokat, nem kell nemesség; a kutyabőr maradjon a kutyáé! Midőn csak alig bírtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből, s áttörhetlen páncélunkat, a klasszikus latin nyelvet felöltöttük, ti előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! Pedig a halál utáni élet örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e páncélunkat, s meztelenül álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek ismét?… Csak alighogy tűrve van egyházunk, még most szedegetjük össze garasonkint az áldozat-siklust, hogy templomaink helyett, miket tőlünk erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az írás Bihar vármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy ahol templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s ahol a kántor tanít, csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe adnia; s ha egy ábécét lelnek nála, börtönbe vettetik: és ti már azzal álltok elő, hogy minek a templom, minek a vallás. Bolondok, akik egy cifra tornyot építenek, és csúfságot tesztek azokból, kik a pedagógus mártíréletére vállalkoztak. A budai diétán már törvényjavaslat lett előterjesztve aziránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak örvendjenek; ahogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most előálltok, s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr, elég kutya az már úgyis!
Ez volt a legkeményebb vád, ami ellen nem lehetett mentség.
– De még nincs vége a bűnök lajstromának – folytatá a rektor. – Kendtek még a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformáció tárgya, urak! Azokhoz a szentekhez, akik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem Luthernek, sem Kálvinnak, azok a nemzet szentképei, s azok ellenében nincs ikonomachia (szentképharc), és ha ördögök volnának is arra festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének. Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét visszakapta; milyen nagy triumfális processzió volt az, mikor azt visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, bandériumokkal, hogy hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól, hogy ez a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy csoport gyermek előáll könnyelmű szóval, s feszegetni kezdi, mennyit érhet latszámra, darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja, hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona Szent István fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arcul ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll, és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. – Íme ilyen adatokkal gazdagítják kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend vagy bevallja?
Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:
– Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi! (Amit mondtam, megmondtam, amit írtam, megírtam.)
Tízen kiálták utána egyszerre:
„Et nos itidem diximus!” (És mi is ugyanazt mondtuk.)
Tíz társa nyújta egymásnak kezet.
A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével és odvas fogával.
– Fiaim – szólalt meg azután otthoni természetes hangján —, most nem úgy szólok hozzátok, mint bíró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A vétekről, mellyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el tudtátok rejteni szemem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy társatok, aki töredelmes szívvel és szent borzadállyal fedezé fel előttem a legutóbbi lapok adatait…
(– „A hetedik szavazat!” – súgá Jenőy Barkónak.)
– Ugyanez sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e krónikát. És