Rejtelmek (1. kötet). Bródy Sándor
Rejtelmek (1. kötet)
Szerelmes halottak
I
Nem volt vérem, ennyi az egész. De annyira nem volt, hogy az orvosok nem értették, hogyan élhetek tovább, ellenére az ő hypotheziseiknek és a közönséges gyakorlatnak. Valóban, csakis az asszonyoknál fordul elő hasonló állapot, a mikor a titokzatos piros nedv ismeretlen okból és láthatatlan módon elhagyja a test sok ezer csatornáját. Minden erő elvész, enni nem lehet többé, a sziv szinte eláll és az orvos literszámra löveli be a sós vizet az elszáradt asszony tetemébe. Sós viz! Ez az egyedüli táplálék, ez az élet, ez a lélek! És a sziv egyszerre megmozdul.
Mi helyettesitette nálam a sós vizet, nem tudom. Talán a nap, a melyért fölbotorkáltam a várbeli bástyára. De tél volt és a nappal ritkán esett találkozásom. Egyáltalán igen komor, kivételes és elrémitő tél volt tavaly. Azaz az én állapotom volt ilyen kivételes és megdöbbentő.
Jó lesz végre tisztában lenni, hogy is volt csak. Annyi bizonyos, hogy ez az idő rám nézve elveszett az aktiv életből. Vér nélkül, mint egy árnyék járkáltam az emberek között. Novemberben lettem beteg és ettől fogvást nem ettem és nem nevettem. Nem nevettem, ez az a mi fontos! Gyászoltam magamat. Az emberek is elkomorodtak, ha rám néztek. Igyekeztek lerázni a nyakukról, mintha testi fájdalmat okoztam volna nekik, elforditották rólam a tekintetüket. A legnagyobb mértékben kellemetlen voltam nekik, mint egy megelevenedett, közöttük járó, izgága reklámja a halálnak… Azonfelül leszámoltak velem. (Megvallom, én is ily hamar szoktam leszámolni elbetegesedett embertársaimmal.) Nem árthattam és nem használhattam többé nekik. Az iró nem várhatott tőlem magasztaló kritikát, a szerkesztő szép regényeket, a szinész pompás szerepet, a potyabarát apró kölcsönöket. Szóval: a barátaim szántak, az ellenségeim nem vettek észre többé. Legfeljebb egyik-másik tisztelt meg bucsuzóra egy nem gyengédtelen hátbaütéssel.
Mindez semmi. De nekem ugy tetszik, mintha a gyermekeim is elidegenedtek volna tőlem abban az időben. A két kis porontyom! Mintha féltek volna tőlem, mintha elvesztették volna a kedvüket hozzám. Igaz, hogy nem játszottam velük, nem mosolyogtam rájuk, nem hoztam nekik semmit, nem mertem megcsókolni őket, nehogy a bennem duló ismeretlen baj rájuk ragadjon.
Mindezt ma értem nagyon. Akkoriban nagyon fájtak ezek a dolgok és nagy lelki erőm lehetett, hogy nem látszottam szentimentálisnak. Igaz, hogy legelsőbben is fakó testem, elszürkült lelkem minden részét át meg átjárta a halálos gyülölség. Öldöklő gyülölség lakozott bennem: ugy lehet, ebből táplálkoztam.
Emlékeztem mindazokra, a kik régen megbántottak és a kik iránt szivem már régen megenyhült. Most ujra gyülöltem őket és a sértések, a megalázások most jobban fájtak, mint mikor frissek valának.
Ölni, ölni, ölni! Dőljön előttem a vér, a melyből bennem nincs egy csepp sem. Emlékeztem egy urra, a ki három év előtt kétszer lőtt rám egy ostoba párviadalban. Vadászidény volt, hó. Ugy vett czélba, mint egy vad madarat, vagy mint egy semmi áron nem apportirozó kutyát. A golyók elfütyültek a nyakam mellett. Aztán én lőttem: föl a levegőbe.
Eldobtam a pisztolyt:
– Kár lenne ezért a szép szál legényért!
Most, három esztendő után, egész éjszakákon át ettem magamat.
«Mért lett volna érte kár? Mért nem lőttél rá? Hát ha ő lőtt volna meg téged? Ő nem sajnált, czélba vett, mint egy kutyát!»
Láttam kegyetlen, a vadász-szenvedélytől szinte ragyogó arczát és az elkésett dühtől összeszoritottam markomat; oh – ha most vezényelnének: egy, kettő, három!
Kisiklott a körmeim közül, örökre. Dehogy is örökre, elhatároztam, hogy ujra szembeállok összes régi ellenfeleimmel. Megverekedem akár az egész világgal. És a kardot se tudtam a kezembe fogni, tényleg nem birtam kivágni öt moulinetot. Elmémben, képzeletemben akár – akár ötezret is. Láttam, hogy nincs jártányi erőm sem és elszabadult lovakat szerettem volna megfékezni, kihajigálni egy egész korcsmát.
És még csak nem is mosolyogtam magamon. A józanság olyan kis mértékre redukálódott bennem, hogy meg se döbbentem e roppant ellentéteken, a melyek való egyéniségemből kiforgattak egészen.
Igy esett aztán, hogy bár bizonyos voltam kora halálomban, ámbár ugy éreztem, hogy már is meg vagyok halva, mégis: teli, de teli voltam forró szerelmi vágygyal és egész lényemet állandóan teleárasztotta és megfeszitette egy fenséges, szinte tragikus hit, az, hogy egy nagy, nagy, soha még nem érzett, uj, a szivek világtörténetében egyedül álló szerelem előtt állok.
II
Kopottan, csaknem rongyosan ténferegtem az utczákon. A tél elején belevettem magam egy ruhába és hónapokon át megmaradtam abban. Ezzel egyébként évek óta igy vagyok: Csak nyáron, tavaszszal és őszszel tartom érdemesnek, hogy az ember csinositsa magát. Télen okosabb bebujni egy nagy télikabátba, de ugy bebujni, hogy csak az orrod lássék ki. Én legalább igy cselekedtem. Igy jelentem meg a szinházakban, a szerkesztőségekben, az utczán. (Ismerősöket, rokonokat nem látogattam meg az egész évad alatt.)
Arról még nem is beszéltem, hogy a munkától minden kedvem elment. Nem csináltam semmit; őgyelegtem és azzal foglalkoztam, hogy az asszonyokat néztem és tápláltam magamban az eljövendő nagy szerelem hitét.
Ki lesz az a lány? Hol fogom meglátni? Nem te vagy-e, fekete ruhás leány, egy fejjel magasabb, mint az utczán járó társaid, gőgös és kopott, sötét leány? Messziről láttam, jön egy régies landauer, a hó két női arczot világit meg benne. Az egyik vajjon nem ő-e? Szivdobogva vártam, a mig elrobogott mellettem a kocsi, de a hölgyek arczát nem láthattam, nem felém forditották a fejeiket. Pedig, hátha az egyik mégis az volt. Az, az! Még nem is ismertem és már mostan is csaknem őrültté tett. Kínzott a zárkózottságával, gyötrött a szelidségével, megölt a szenvedélyességével. Csókoltam a lábait és féltettem; egy trónt csináltattam neki jegesmedve gereznájából és aranyozott szandálfából, de egyszersmind kegyetlen voltam hozzá. A karaktere készen volt a lelkemben, szerelmünk története máris folyt, vele éltem már: és nem volt még sehol.
És nem volt egy asszony az egész városban, a ki bár csak egy kiváncsi tekintetet vetett volna rám.
Nem vettek észre, vagy ha megláttak, szánakozó, még inkább boszankodó tekintetet vetettek reám. Egyik-másik meg is rémült tőlem és a jól táplált arczokon láttam a borzongó érzést:
– Ez engem akar. Ez a halálra vált, ez a hideg váz, ez az elszáradt zsidó! Meghalnék, ha hozzám érne, fujj!
Az energikusabb hölgyek meg valósággal dühösek voltak rám a mohó, beteg tüzben égő, ruhájukat leperzselő tekintetemért:
– Hát ez mit akar, mért nem megy haza, mért nem fekszik le, mért eresztik az ilyeneket az utczákra, mért nem hal meg az ilyen?
Meghalni! A mikor soha még igy nem értettem az életet, a mikor rettentő szépsége és mélysége világosan áll a lelkem előtt. Meghalni! De a mikor nincs semmi bajom, csak vérem nincs, csupán a testem vesztette el életképességét, de a mi embert emberré tesz, a képesség és vágy a szerelemre, oly hullámokat ver bennem, oly hatalmasakat, oly fenségeseket, oh, ha látnák.
Találtam valami szegény kis kokottra. Oly nyomorult volt a lapos kis buta fejével. Udvaroltam neki; kinevetett:
– No ugyan te szépen tönkre tetted magad. Hol, kivel?
Nem volt rossz leány, szeretett volna ápolni, gyógyfürdőket ajánlgatott.
Látni se akartam többé. Nála még az a hatalmas szinésznő is szimpatikusabb volt, a ki, mikor elébe járultam, ajkbigygyesztve nézett végig, mintha azt mondotta volna:
– No, ezen ugyan nem lehet többé tönkretenni semmit!
El vagyok hát itélve végkép! Néha magam is elhittem ezt, és egyszer – mért tagadnám el – kétségbeesetten, dühösen sirtam. Igy kell hát elmulnom nap nélkül, szerelem nélkül, semmivé lenni, mint egy hójegecz, a szürke, fagyos, vigasztalan télben!
III
A mi