Népdalok és mondák (3. kötet). Erdélyi János

      Elküldötte Ferencz császár

      Nyalka verbunkját,

      Kitétette az utczákra

      Vörös zászlóját.

      Nosza, ide gavallérok!

      Vigan tánczoljunk,

      Tele borral az edényünk,

      Vigan mulassunk.

      Bor, pecsenye! de jó volna

      Most mellé ülni,

      De az atyám asztalától

      Meg kellett válni.

      Nem ugrálok, nem tánczolok

      Most jó kedvemből,

      Csak ugrálok, csak tánczolok

      Kénytelenségből.

      Felülök pej paripámra,

      Elmasírozok,

      Már én, édes kedves rózsám,

      Többet nem szólok.

      A kardomnak markolatja,

      Tiszta ezüstből,

      Ki van rakva csillagokkal,

      Nem öntött rézből.

      Ha erre a nap reá süt,

      De szépen fénylik,

      A mellyet sok édes anyák

      Sírva könyezik.

      Katonaság de szép élet,

      Jaj de csak nézni;

      Jaj de erős kinek kinek

      Köztük szenvedni.

      A ki eztet el nem hiszi,

      Tessék beállni,

      Lehet eztet rövid idő

      Alatt próbálni.

      Bátorkeszin verbuválnak,

      Engem hínak katonának,

      El is mennék katonának,

      Ha szilaj csikót adnának.

      Szilaj csikó, bársony nyereg,

      Abban ül egy gyenge gyerek.

      Lábam vetem a kengyelbe,

      Magam ülök a nyeregbe.

      A muzslai legényeket,

      Megfogdosták szegényeket,

      Viszik Léva városába,

      Patyolat ingbe, gatyába.

      Czifra huszár a szeretőm,

      Aranyos lesz a fejkötőm.

      Keleti gyöngy a nyakamon,

      Piros czipő a lábamon.

      Sok országot fogok látni,

      Nagy urakkal mulatozni,

      Gond nélkül és vigan élek,

      Kántornékkal nem cserélek.

      Sírni fogsz te, édes anyám,

      Hogy falunkat ide hagyám.

      Ne sírj, majd meglátogatlak,

      S tallérokkal boldogítlak.

      Soká jön meg a regement,

      Esztendeje van hogy elment.

      Ideje már, megjöhetne,

      Hogy belőlem asszony lenne.

      Hát ha levágta a török

      Galambomat: akkor örök

      Lesz búm, s a kincsrűl lemondok,

      És falunkban elhervadok.

      Mikor katonává lettem

      Ej! mikor katonává lettem,

      Sárga csikót fölnyergeltem,

      Magam ültem a nyeregbe,

      Magam ültem a nyeregbe,

      Lábam tettem az kengyelbe.

      Mikor katonává lettem,

      Sárga csikóm felnyergeltem,

      Lábam tettem a kengyelbe,

      Úgy ültem fel a nyeregbe.

      Isten adta katonája,

      Ki ne hajolna hozzája!

      Sem országa sem hazája,

      Mégis piros az orczája.

      El kell menni, nincs mit tenni,

      Jaj, jaj de keserves!

      Marsot vernek, pedig ennek

      Engedni köteles.

      Vegyen az ur jobb karjára,

      Vigyázzon, mint sajátjára;

      Hogy téged ne érjen

      Semmi veszedelem.

      El kell menni, nincs mit tenni,

      Oh jaj, be keserves!

      Marsot vernek, pedig ennek,

      Engedni köteles.

      Szegény fejem, mert felvettem

      Hó pénzem, s ezzel kötöttem

      Zászlómhoz hitemet,

      Egész életemet.

      Bár betegség, vagy más inség

      Rongálja testemet,

      Tüz, vagy tenger, éles fegyver

      Fogyaszsza éltemet:

      Akkor is végső csep vérem,

      Hozzád von érzékenységem,

      Mig tart lélekzetem,

      Mig tart lélekzetem.

      Édes anyám! ne sirasson kend,

      Katonának beiratott kend,

      Kihuzom az első czédulát,

      Viselem a király ruháját.

      Levetem a rojtos gatyámat,

      Mellyet édes anyám varratott,

      Felhuzom a vörös nadrágot,

      Mit a király ajándékozott.

      Katona vagy rózsám, igaz is,

      Rövid a bokancsod szára is.

      Sárba viszed, rózsám, elmerűl,

      Ha isten rajtad nem könyörűl.

      Katona vagy rózsám, azt mondják,

      Illik neked a vörös nadrág.

      Kardot kötnek, rózsám, oldalodra,

      Zöld dolmány illik a nyakadba.