Népdalok és mondák (1. kötet). Erdélyi János

      Ángyom, ángyom, édes ángyom,

      Mért szeret kend, ollyan nagyon?

      Ha szeret kend, titkolja kend,

      Ki ne világosítsa kend.

      Jó szeretni, de titkosan,

      Nem mindenkor világosan.

      A ki világosan szeret,

      Megitélik az emberek.

      Tudod, rózsám, mit fogadtál,

      Mikor kertben sétálgattál;

      Rózsát kértem, csókot adtál,

      Fogadj isten, hogy megszántál.

      Pista szivem, be alhatnám!

      Ott a szüröd, terítsd alám:

      Hogyha egy álmot alhatnám,

      Szűz karodon elnyughatnám.

      Ha szűz karod karom alatt

      Átfoglalna,

      Gyönge csókod, csókom alatt

      Elolvadna.

      Hogyha engem elszalasztasz,

      Illyen rózsát nem szakasztasz.

      Nagy a sövény, mély az árok!

      Pista szivem! reád várok;

      Szűz karodon, én galambom,

      Nyughatom csak!

      Gyönge csókod szűz mézétül

      Élhetek csak!

      Menj szeretőm ablakába,

      Röpülj az ő szobájába,

      Te kis fecske! s azt izenem,

      Hogy őtet most is szeretem.

      Jőjön hozzám vacsorára,

      Szivesen elvárom mára;

      Csak hogy egy pár csókot adjon,

      S kedves szeretőm maradjon.

      Jó neszmélyi bort hozattam,

      Asztalom tele rakattam

      Rétesekkel, pogácsákkal,

      Sárga, veres violákkal.

      Jőj el hozzám vacsorára,

      Találsz egy gazdag mátkára;

      Megmutatom a kincsemet,

      S néked adom mindenemet.

      Bánod gazda, bánod,

      Hogy lányodhoz járok,

      De még jobban bánod,

      Ha lányoddal hálok.

      Házadhoz sem járok,

      Lányoddal sem hálok,

      Mégis a gátadon

      Ollyan rést csinálok,

      Nem terem annyi nád,

      Kivel becsinálnád,

      Nincs is annyi pénzed,

      Kivel kiváltanád.

      Bús az idő, bús vagyok én magam is,

      Valamennyi szép leány van, mind hamis.

      Szeretete nem állandó,

      Mint az idő változandó, ihaja!

      Felettem is mért borult be illy korán,

      Mert elhagyott, kit szerettem igazán.

      Másnak hódolt a hitetlen,

      Azért vagyok illy kedvetlen, ihaja!

      Árva vagyok, hej nincs is ollyan árva,

      Mert szivedből rózsám, ki vagyok zárva.

      Nem leszek én árva mindég

      Boru után derül az ég, ihaja!

      Tisza mellett van egy város, Berekszáz.

      Volt szeretőm néha ötven, néha száz.

      Volt szeretőm néha száz is,

      Jó volna most csak egy pár is, ihaja!

      Erdélyország fővárosa Kolozsvár.

      Volt szeretőm, de elhagyott az is már;

      Volt szeretőm, de elhagyott,

      Irgalmatlan megtagadott, ihaja!

      Ritka buza, ritka árpa, ritka rozs,

      Ritka legény, ritka leány takaros.

      Ritka leány, ki megállja,

      Hogy a legényt meg ne szánja, ihaja!

      Szomorú hirt hoztak nekem az estve,

      De még szomorúbbat a minap estve.

      Rózsám irta levelébe,

      Nem vesz többé kegyelmébe,

      Igazán.

      Ritka rózsa, kinek nincsen levele,

      Ritka legény, kinek nincs szeretője.

      Ritka legény, ki azt tegye,

      A kit szeret hogy elvegye,

      Igazán.

      Rózsa, rózsa, piros rózsa,

      De késő jársz a fonóba.

      Kedden este jöttél volna,

      Legkedvesebb lettél volna.

      Kedden este jöttél volna,

      Legkedvesebb lettél volna.

      De hogy szerdán este jöttél,

      Legutálatosabb lettél.

      Nincsen kedvem, nincsen, mert nincsen

      Szép szeretőm, ki rám tekintsen;

      Majd felderül a csillagos ég,

      Az lesz a szeretőm, ki volt rég.

      Jaj de sokat áztam, fáradtam,

      Mikor házasodni indultam;

      Nem találtam kedvemre valót,

      Az lesz a szeretőm, a ki vót.

      Szép a rozmarinszál bokorba,

      Ha megkötik zöld koszorúba;

      Felteszik a szűz lány fejére,

      Leteszik a bút a szivére.

      Nem vagyok én oka semminek,

      Édes anyám oka mindennek,

      Mért nem adott engem ollyan-ollyan-ollyannak,

      A kit én szerettem magamnak.

      Megvert az ur isten, de nem fáj;

      Figefa levele lehullt már.

      Figefa