Népdalok és mondák (1. kötet). Erdélyi János

      Mint gerlicze madár,

      Ki társátul elvál,

      Jaj! kesergi társát,

      Zöld ágra nem is száll.

      Csak sohajt és fárad, valaholott megáll,

      Mindaddig bujdosik, mig társra nem talál.

      Az én életemnek

      Is ugy vagyon sorsa,

      Mert bokros bubánat

      Azt igen futkossa.

      Szivemet bubánat, mint partját, víz mossa,

      Hervadni kezdettem, mint őszszel a rózsa.

      E mellett keserves

      Jajszót kiált én szám,

      Mert többé nem látlak

      Gyakorta, violám.

      Elmegyek-e hozzád, nem tudhatom nyilván,

      Láthatlak-e többet, avagy sem ezután?

      Nálad nélkül leszen

      Már egyedűl éltem,

      Az idegen földön

      Rettentő gyötrelmem.

      Én soha te rólad el nem felejtkezem,

      Valamig testemből ki nem megy a lelkem.

      Csak egy gerliczécske,

      Ártatlan madárka,

      Ha társátul elvál,

      Jaj, mint nem cselekszik.

      Mód nélkül bánkódik, zöld ágra nem is száll,

      Vizet felzavarja, ugy marad szomjazva.

      Tudom, hogy tovább is

      Kivánnál szolgálni,

      Érettem szüntelen

      Járni, fáradozni.

      Sőt velem egy utra kivánnál indulni,

      De minthogy nem lehet, csak el kell maradni.

      Egy ártatlan nézés megszéditett,

      Egy mézes csók hálóba keritett;

      Mellyért az én szivem szertelen fáj:

      Ennek oka csak egy mosolygó száj.

      Csókolom gyöngy ajakidat százszor,

      Magamat többre ajánlom másszor;

      Legyen szerelmünknek e summája,

      Vagyok angyalkámnak hiv szolgája.

      A merre én járok,

      Még a fák is sirnak,

      Gyenge ágairul

      A levelek hullnak.

      Hulljatok, levelek,

      Rejtsetek el engem,

      Mert az én galambom

      Sirva keres engem.

      Hulljatok, levelek,

      Sürűn az utamra,

      Hogy ne tudja rózsám,

      Merre ment galambja.

      Hiven szerettem,

      Senkit mást nem kedveltem.

      Kedvét kerestem,

      Hibáit nem nevettem.

      Mit vétettem, nem tudhatom.

      Az az én bánatom.

      Hogy most is ég indulatom,

      Éledek, ha láthatom.

      Bárcsak követnél,

      Holtig állandó lennél;

      Engem szeretnél,

      Senkit mást nem kedvelnél:

      Ugy bús napom felderülne,

      Bánatom enyhülne;

      Sápadt orczámon kedv ülne:

      Könyekben nem fürödne.

      Jó napot, kedvesem, drága angyalom!

      Utánad fáradok, nincs nyugodalmam,

      Keresztűl a réten, völgyeken, hegyeken

      Kiáltok, hogy hol vagy, hol én vigasztalóm?

      Utánad könyűim hullnak sürűen,

      Zokog fájdalmas sebes szivem;

      Kérdeztem az embereket: nem látták-e kedvesem?

      Mind azt mondják, hogy haragszik rám szüntelen.

      Hát ennek oka, kedvesem, mi lehet?

      Azt hallottam, készakarva gyülölsz engemet;

      Ez az oka hogy elhagytál, más hivatalt választottál,

      Igy felelvén egy valaki kedvesem előtt.

      Csak szeress kedvesem, mig tart ideje,

      Mig a rozmarinbokornak zöld a levele,

      A papságból kimehetek, még téged el is vehetlek,

      Nem vagyok még püspökünktől megeskedtetve.

      Igy van igy, kedvesem, mert tiéd vagyok,

      Ezután holtomig tiéd maradok;

      Éjjel, nappal, reggel, estve, te vagy arany szinnel festve;

      Szivemben fogsz ragyogni, mert tiéd vagyok,

      Ezután holtomig tiéd maradok.

      Köszönetem nyujtom, kedves, jó szivedért,

      Áldjon meg az isten minden jóságodért,

      Mellyekkel irántam ártatlan okokban

      Viseltettél.

      Ne epessz, oh kedves már többé engemet,

      Mert minden szavaid kín, keserűségek,

      Intlek bús szivemre, néked mentségedre

      Nem lehetek.

      Lehetsz, oh még édes, egyszer örömemre,

      Ha nem lesz kérésem