Népdalok és mondák (1. kötet). Erdélyi János

      Árva vagyok, árva lettem,

      Szerencsétlennek születtem,

      Mert attól elrekesztettem,

      A kit igazán szerettem.

      Bezárom hát bús szivemet,

      Siratom szeretetemet;

      El kell hagynom kedvesemet,

      Vele együtt mindenemet.

      Ott, a hol nem látnak mások,

      Magamnak majd egy sirt ások,

      A búk és könyhullatások

      Lesznek nekem a sirásók.

      Nem átkozlak, nem szokásom,

      De sok sürű sohajtásom

      Felhat a magas egekre,

      Mind te felelsz meg ezekre.

      Nekem a legszebbik estve,

      Fekete szinre van festve;

      Komor felettem az ég is,

      Elhagyott a reménység is.

      A mi engem vidítana,

      Az élethez kedvet adna:

      Attól mind meg vagyok fosztva,

      A jó mind másnak van osztva.

      Fel se venném, a mi nézi,

      Él az isten, elintézi,

      De hogy értem ő is érzi,

      Ez, a mi szivemet vérzi.

      Életemmel, halálommal,

      Utolsó vérontásommal,

      Mindenekre kész vagyok.

      Az lesz nekem nyereségem,

      Ha sirhalmomat kedvesem

      Könycseppekkel tiszteli.

      De ha engem elkerülne,

      Más szerelmébe merülne,

      Ugy előre meghalok. –

      Lesz még nekem olly hív társam,

      Bár a kősziklábul ásom,

      Ki szeret állandóul.

      Ha nekem szóltál volna,

      Szeretőd most szebb volna;

      De nekem nem szóltál,

      Velem csak tréfáltál,

      Elmult időd ne sirassad már.

      Késő immár bánkódni,

      Elmult időt siratni;

      Máskor eszed legyen,

      Szíved bátrabb legyen,

      Szivtül, szivnek szólni, nem szégyen.

      Nyisd ki festett kapudat,

      Tűkör két ablakodat,

      Hadd lássam pálmádat,

      Piros két orczádat,

      Hadd mulassam veled magamat.

      Csillagok sokasága,

      Nap és hold ragyogása,

      Mindenek hasznára,

      És vidámságára,

      Csak a szivem jár érted gyászba.

      Maradj tehát, reményem,

      Tündöklő szép napfényem;

      Im látod utamat,

      Induló lábamat,

      Talán többé vissza sem jövök.

      Elment az én babám, itt hagyott engemet,

      Elvitte magával, minden vig kedvemet.

      Alá foly a Duna, nem foly többé vissza,

      Elment az én babám, nem jön többé vissza.

      A fecske is elmegy, de tavaszra megjön,

      De az én galambom, akkor is csak nem jön.

      Bucsúzni akarok, drága kincsem, tőled,

      Talán örökre elvándorlok előled;

      Uti leveleim pecsételve, készek,

      Meghasad a szivem, midőn bucsút vészek.

      Jaj, de nem válhatok, galambom, tőled el,

      Nem indulhatok én utra nélküled el;

      Add által szivedet, ez lesz utitársam,

      Adj egy csókot rózsám, az lesz végjutalmam.

      Szólani sem tudok, bánat fogja szivem,

      Áldjon meg az isten jóságodért, hivem.

      De mivel nem vagyok te véled magam itt,

      Kisérj a pitarba, ott sugok valamit.

      Pest mellett van egy kertecske, kuk!

      Pest mellett van egy kertecske,

      Abban lakik szép szüzecske,

      Kuk, kuk, ku-ku-ku-kuk!

      Mikor éjjel álmodozom, kuk!

      Mikor éjjel álmodozom,

      Azt gondolom, veled játszom,

      Kuk stb.

      Reszket pennám, alig irok, kuk!

      Reszket pennám, alig irok,

      Hogy nem látlak, azért sirok,

      Kuk stb.

      Pesten jártam iskolába, kuk!

      Pesten jártam iskolába,

      Térdig jártam a rózsába,

      Kuk stb.

      Lehajoltam, szakasztottam, kuk!

      Lehajoltam, szakasztottam,

      Kedves galambomnak adtam,

      Kuk, kuk, ku-ku-ku-kuk!

      Voltam én már gazdag is,

      Ha most szegény vagyok is;

      Találok én szeretőt,

      Minden ujjomra kettőt.

      Az egyikre szép rózsát,

      A másikra violát,

      Harmadikra lelkemet,

      A ki szeret engemet.

      Menyasszony, menyasszony!

      Nem vagy már kisasszony;

      Van tenéked férjed,

      Kitől jussod kérjed.

      Vőlegény, vőlegény!

      Nem