A Becsület Siralma . Морган Райс
kardot tartotta, amelyet Thor valaha látott. Felemelte a tenyerét, hogy őt is megfagyassza – ellene azonban nem működött az ereje. Szinte félresöpörte az energiát, mint egy bosszantó rovart, és továbbra is Thor felé tartott. Thor kezdett rájönni, hogy az ereje nem tökéletes; meglepődött, és nem értette, miért nem elég erős ahhoz, hogy megállítsa ezt az embert.
Az óriás három hosszú lépéssel ott termett Thor előtt, akit megdöbbentett a gyorsasága. Visszakézből megütötte, Thor pedig elszállt.
Csúnyán összetörte magát, és még mielőtt megfordulhatott volna, az óriás már ott is volt, két kézzel a feje fölé emelte a fiút. Eldobta, és a McCloud sereg diadalmasan felkiáltott, ahogy Thor ismét a levegőbe emelkedett, és vagy hat métert repült, mielőtt keményen a földre zuhant, aztán még gurult egy darabig. Úgy érezte, az összes bordája megrepedt.
Felnézett, látta, hogy az óriás megint lecsapni készül, és ezúttal már nem volt mit tenni. Bármilyen hatalma is volt, mostanra kimerítette.
Becsukta a szemét.
Istenem, kérlek, segíts!
Ahogy az óriás lesújtott, Thor tompa zümmögésre lett figyelmes a fejében; ez nőttön nőtt, és a dongás hamarosan kikerült a fejéből, bele a világba. Furcsa érzése támadt, még sohasem tapasztalt hasonlót; úgy érezte, eggyé válik a levegő anyagával és szerkezetével, a hajladozó fákkal és a lengedező fűszálakkal. Hangos zümmögést érzett mindenben, és ahogy felemelte a kezét, úgy tűnt, mintha ő gyűjtené össze ezt a hangot az univerzum minden sarkából, az akaratával hívná magához.
Kinyitotta a szemét, és borzasztó dongást hallott a magasban. Megdöbbenten vette észre, ahogy egy sűrű méhraj rajzolódik ki az égen. Minden irányból özönlöttek, és ahogy felemelte a kezét, rájött, hogy ő irányítja őket. Fogalma sem volt, hogy csinálja, de tudta, hogy így van.
Az óriás felé lendítette a kezét, erre a méhraj, amelytől elsötétült az ég, elindult lefelé, és teljesen beborította az óriást. Az felemelte a kezét, hadonászott, majd elbődült, miközben a méhek csak úgy hemzsegtek rajta, ezerszer megszúrták. Végül térdre rogyott, majd arccal előre esett, holtan. A föld is beleremegett teste súlyába.
Thor ezután a McCloud hadsereg felé fordította a kezét, akik a lovaikon ültek, és rémülten nézték végig a jelenetet. Menekülni akartak – de nem maradt idejük rá. Thor most feléjük intett, és a méhraj otthagyta az óriást, és a sereget vette célba.
A McCloud hadsereg rettegve felüvöltött, egy emberként megfordította a lovait, és ellovagolt, ám a méhek így is számtalanszor beléjük csíptek. Hamarosan kiürült a csatatér, olyan gyorsan eltűntek, amilyen gyorsan csak lehetett. Néhányuknak azonban nem sikerült időben elvágtázni, és sorra estek le a lovakról. A harcmező megtelt holttestekkel.
Ahogy a túlélők továbbnyargaltak, a raj üldözte őket végig a mezőn, a nagy zümmögés a paták dobogásával és a férfiak rettegéssel teli kiáltozásával keveredett.
Thor teljesen el volt hűlve: pár percen belül a csatatér üres és csendes lett. Csupán a McCloud katonák nyöszörgése törte meg a csendet, akik sebesülten, egymás hegyén-hátán feküdtek. Thor körülnézett, és látta, hogy barátai kimerültek és alig kapnak levegőt; bár csúnya zúzódások és sebek borítják a testüket, úgy tűnt, alapvetően rendben vannak. Eltekintve persze a három fiútól a légióból, akiket nem ismert, és akik most a földön feküdtek holtan.
Aztán nagy dübörgésre lettek figyelmesek. Thor a másik irányba fordult, és látta, hogy a király serege kaptat fel a hegyen, feléjük vágtatnak, élükön Kendrickkel. Pillanatokon belül Thor és barátai előtt álltak, a véres harcmező magányos túlélői előtt.
Thor csak állt ott, meglepetten nézett vissza rájuk. Kendrick, Kolk, Brom és a többiek leszálltak, és lassan Thor felé indultak. Több tucat Ezüstlovag, a király seregének legnagyobb harcosai jöttek velük. Látták, hogy Thor és a többiek ott állnak egyedül, győztesen a véres csatamezőn, amelyet McCloudok holttesteinek száza borít be. Látta a csodálatukat, a tiszteletüket, áhítatukat. Látta a szemükben. Egész életében erre vágyott.
Hős volt.
Kilencedik fejezet
Erec a déli úton vágtatott. Gyorsabban haladt, mint valaha, amennyire lehetett, kikerülte az úton tátongó lyukakat a fekete éjszakában. Le sem szállt a lováról, mióta értesült Alistair elrablásáról, hogy eladták rabszolgának, és elvitték Balusterbe. Képtelen volt abbahagyni az önmarcangolást. Ostoba és naiv volt, hogy megbízott a fogadósban, feltételezte, hogy tartja a szavát és teljesíti az egyezségük rá eső részét: elengedi Alistairt, miután ő megnyerte a tornát. Ha ő a szavát adta valamire, azt komolyan is gondolta, és azt hitte, mások szava is szent. Őrült nagy hiba volt. És most Alistair fizeti meg az árát.
Erec szíve összeszorult, ha csak rá gondolt, ezért erősebben kezdte sarkantyúzni a lovát. Egy ilyen gyönyörű és kifinomult hölgynek először meg kell tapasztalnia a szégyent, hogy annak a fogadósnak dolgozzon – és most meg eladják rabszolgának, sőt, szajhának. Nagyon feldühítette már a gondolat is, és nem tehetett róla, de valahogy még felelősnek is érezte magát: ha ő nem bukkan fel az életében, nem ajánlja föl, hogy elviszi onnan, a fogadósnak talán eszébe sem jut ilyenre vetemedni.
Erec vágtatott az éjszakában, lova patáinak dobogása és az állat lélegzetvételei állandó háttérzajként töltötték meg a fülét. A ló több mint kimerült volt, és Erec aggódott, hogy mindjárt összerogy alatta. Erec a torna után egyenesen a fogadóba indult, egy perc szünetet sem tartott, és már ő is olyan fáradt és megviselt volt, hogy attól félt, lecsúszik a lováról. De erővel nyitva tartotta a szemét, kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, ahogy a telihold utolsó sugarainak fényében lovagolt délre tartva, Baluster felé.
Sok történetet hallott már Balusterről, bár még sosem járt ott. A szóbeszéd alapján ez a hely a szerencsejátékról, az ópiumról, a szexről és minden elképzelhető bűnös dologról volt híres a királyságon belül. Ide özönlött a söpredék a Gyűrű négy sarkából, hogy mindenféle sötét, mocskos dologban vegyen részt. Ez a hely a szöges ellentéte annak, ami ő volt. Sosem szerencsejátékozott és csak ritkán ivott, szívesebben töltötte az idejét kiképzéssel és képességeinek fejlesztésével. Nem értette az olyan típusú embereket, akik a henyélést és a tivornyázást választották, mint ahogy a gyakran Balusterbe látogatók. Nem volt jó előérzete azzal kapcsolatban, hogy ide kell jönnie. Semmi jó nem származhat belőle. Már a puszta gondolata, hogy a lány egy ilyen helyen van, összefacsarta a szívét. Tudta, hogy gyorsan meg kell mentenie, és messzire vinni innen, mielőtt még valami visszafordíthatatlan történne vele.
Ahogy a Hold ereszkedett az égen, az út kiszélesedett és könnyebben járhatóvá vált, Erec megpillantotta a várost: a végtelen számú fáklya, amely megvilágította a falait, máglyához hasonlatossá tette. Erec nem volt meglepve: az a hír járja, hogy a lakói egész éjszaka fent szoktak maradni.
Erec még gyorsabban kezdett el vágtázni, ahogy a város közelébe ért, és végre áthaladt egy kis fahídon, amelynek mindkét oldalán fáklyák égtek. Álmos őrszem bóbiskolt a helyén, felugrott, ahogy a lovag elviharzott mellette. Az őr utánakiáltott: „HÉ!”
Erec azonban nem lassított. Ha a férfi össze is szedné a bátorságát, hogy üldözőbe vegye – amit Erec erősen kétlett – akkor ő gondoskodna róla, hogy ez legyen az utolsó dolog, amit tett.
Áthaladt