A Kiràlyok Sorsa . Морган Райс

      Első Fejezet

      MacGil király teljesen részegen botladozott be a hálószobájába, forgott vele a világ, hasogatott a feje az éjszakai mulatozástól. Egy nő, akinek még a nevét sem tudta, hozzásimult, átkarolta a derekát. A blúza félig lecsúszott, kacagva vezette a királyt az ágy felé. Két szolga becsukta mögöttük az ajtót, majd diszkréten eloldalogtak.

      MacGil nem tudta, hogy a királyné hol van, és ezen az éjszakán végképp nem is érdekelte. Feleségével manapság ritkán aludtak egy ágyban: az asszony gyakran vonult vissza saját, külön hálószobájába, főleg az ünnepségek estéin, ha túl hosszúra nyúlt a vacsora. Tisztában volt férje kilengéseivel, de úgy tűnt, nem zavartatja magát miattuk. Elvégre férje volt a felséges úr, és a MacGil királyok mindig is önkényesen uralkodtak.

      Ám ahogy MacGil az ágy felé tántorgott, a szoba túl hevesen forgott vele, és egyszeriben kibontakozott az ismeretlen nő öleléséből. Elment a kedve az egésztől.

      – Tűnj innen! – parancsolt a nőre, miközben eltaszította magától.

      A nő csak állt ott, döbbenten és sértetten, majd kinyílt az ajtó, visszatértek a szolgák, közrefogták, s kivezették a helyiségből. Tiltakozott, ám hangja elhalt, amint becsukódott mögötte a szoba ajtaja.

      MacGil leült az ágy szélére, kezébe temette az arcát, próbált a fejfájása elmulasztására koncentrálni. Szokatlannak vélte, hogy ilyen korán megfájdult a feje, hiszen még a részegsége sem múlt el, ám a mai este semmilyen szempontból nem volt szokványos. Pillanatok alatt megváltozott minden. Pedig a lakoma remekül indult; MacGil épp nekilátott az isteni húsnak és erős bornak, amikor az a fiúcska, Thor, felbukkant, és addig nem nyugodott, amíg mindent tönkre nem tett. Először is megzavarta a lakomát, aztán az ostoba álmával hozakodott elő; végül volt mersze kiverni a kelyhet az uralkodó kezéből.

      Erre odajött az a kutya, és lefetyelt a borból, hogy aztán döglötten essen össze, mindenki szeme láttára. MacGilt szörnyen megrázta a dolog. Kalapácsként sújtott le rá a felismerés: valaki meg akarta mérgezni. Az életére tört. Alig bírta felfogni. Az illető kicselezte MacGil testőreit, a borés ételkóstolóit. Az uralkodó hajszál híján meghalt, és ebbe még mindig beleborzongott.

      Felidézte, ahogy az őrök elhurcolták Thort a börtönbe, és ismét azon tűnődött, vajon helyes volt-e ezt parancsolnia. Egyfelől persze a fiú csakis azért tudhatta, hogy a kehelybe méreg került, mert maga tette bele, vagy legalábbis valahogy bűnrészes volt a merényletben. Másfelől viszont MacGil tudta, hogy Thornak komoly, rejtélyes – túlságosan is rejtélyes – ereje van, így talán igazat mondott: talán tényleg megálmodta ezt az egészet. Thor talán tényleg megmentette az életét, s MacGil talán az egyetlen igazán hűséges alattvalóját vetette tömlöcbe.

      Ettől a gondolattól még jobban hasogatott a feje, ahogy az ágy szélén üldögélve dörgölte ráncokkal túlságosan is barázdált homlokát, és próbálta végiggondolni ezt az egészet. Azonban túl sokat ivott, túl homályos lett az elméje, és úgy összekavarodtak a gondolatai, hogy képtelen volt dűlőre jutni a helyzettel. Túl nagy volt a hőség idebent ezen a fülledt, nyári éjszakán, ráadásul MacGil már amúgy is kimelegedett a mértéktelen evéstől meg ivászattól, és érezte, hogy folyik róla a veríték.

      A vállához nyúlt, ledobta a palástját, aztán levette az ingét is, csak az alsóingét hagyta magán. Letörölgette az izzadságot a homlokáról, majd a szakálláról. Előrehajolt, és lerángatta nagy, súlyos csizmáját, begörbítette a lábujjait, amint levegő érte őket. Aztán csak ült az ágyon, lihegett, igyekezett összeszedni magát a megerőltetés után. Jól megtömte ma a hasát, és az csikarni kezdett. Hátradőlt, felhúzta a lábát az ágyra, fejét a párnáján nyugtatta. Felsóhajtott, szemét az áttetsző baldachinon át a mennyezetre szegezte, és arra összpontosított, hogy végre ne forogjon vele a szoba.

      Ki akarhat megölni? – tűnődött ismét. Fiaként szerette Thort, és a lelke mélyén érezte, hogy nem lehet ő a bűnös. Gondolkodott, hogy ki és milyen indítékkal törhetett az életére – s ami a legfontosabb, vajon próbálkozik-e majd újra. Tényleg biztonságban van? Vagy Argon jóslatai igaznak bizonyulnak?

      MacGilnek elnehezült a szemhéja, miközben az az érzése támadt, hogy a válasz már-már körvonalazódik az elméjében. Ha csak egy kicsit józanabb lenne, talán ki tudná okoskodni. Ám kénytelen lesz megvárni a napfelkeltét, hogy magához hívassa a tanácsadóit, és vizsgálatot rendeljen el. Már nem az a kérdés járt a fejében, ki akarhatta megölni – hanem az, hogy ki nem akarná a halálát. Tele volt az udvara olyanokkal, akiknek a trónjára fájt a foguk. Becsvágyó tábornokok, mesterkedő tanácstagok, hataloméhes nemesek és lordok, kémek, régi riválisok, orgyilkosok a McCloudok királyságából… netán a Vadonból. Esetleg még annál is közelebbről.

      MacGil alig bírta nyitva tartani a szemét, kis híján álomba szenderült; ám észrevett valamit, ami ébren tartotta. Mozgásra lett figyelmes, és amikor arrafelé nézett, látta, hogy a szolgái eltűntek. Értetlenül pislogott. A szolgák sosem hagyták magára. Sőt, nem is emlékezett, mikor volt legutóbb egymagában, teljesen egyedül ebben a helyiségben. Nem rémlett neki, hogy azt parancsolta volna a szolgáknak, távozzanak. És ami még különösebb: az ajtó tárva-nyitva állt.

      Ebben a pillanatban MacGil valami neszt hallott a szoba túlsó feléből, és gyorsan odanézett. A fal mentén, a fáklyák fényében