A Sárkányok Dühe . Морган Райс

      HATODIK FEJEZET

      Gareth fel-alá járkált a szobájában, egészen elkábult, megdöbbentette, hogy ilyen csúfos kudarcot vallott a karddal, és próbálta felfogni a következményeket. Teljesen megdermedt. El sem akarta hinni, hogy képes volt olyan ostobaságra, mint a kard felemelésének kísérlete, elvégre a Dinasztia Kardját már hét generáció óta egyetlen MacGil király sem bírta kézbe venni. Mégis miért gondolta, hogy ő jobb, mint az ősei? Miért képzelte, hogy ő más?

      Több esze kellett volna, hogy legyen. Óvatosabbnak kellett volna lennie, nem lett volna szabad túlbecsülnie magát. Meg kellett volna elégednie pusztán azzal, hogy övé lett atyja trónja. Miért kellett erőltetnie a dolgot?

      Így viszont most az összes alattvalója megtudta, hogy nem ő a Kiválasztott; ez mostantól árnyékot vet az uralkodására; és most talán még inkább azt fogják gyanítani, hogy ő a felelős az apja haláláért. Gareth látta, hogy máris máshogy néz rá mindenki, mintha szellemként járna köztük, mintha a nép máris felkészülne a következő királyra.

      Ennél is rosszabb volt, hogy Garethnek életében először megingott az önmagába vetett hite. Egész életében tisztán látta a sorsát. Biztos volt benne, hogy őt illeti apja trónja, hogy az ő végzete uralkodni, és megemelni a kardot. Magabiztossága most alapjaiban rendült meg. Most már semmiben sem volt biztos.

      A legrosszabb azonban az volt, hogy mióta megkísérelte felemelni a kardot, egyre csak édesapja arcát látta lelki szemei előtt. Talán ez volt atyja bosszúja?

      – Bravó! – szólt lassan, elnyújtottan egy gúnyos hang.

      Gareth sietve hátrafordult, megdöbbent, hogy van még valaki a szobájában. Azonnal felismerte a hangot; annyiszor kellett hallgatnia az elmúlt években, hogy mostanra meg is utálta. A hang nem másé volt, mint a feleségéé.

      Helenáé.

      Az asszony a helyiség túlsó sarkában állt, ópiumpipájával a szájában figyelte Garethet. Mélyen beszívta a füstöt, benntartotta, majd lassan kifújta. Véreres volt a szeme, és a férje látta rajta, hogy túlságosan régóta füstöl már.

      – Mit keresel te itt? – kérdezte.

      – Ez az én szobám is – felelte a nő. – Azt csinálok itt, amit csak akarok. A feleséged vagyok, a királynéd. Ezt ne feledd! Én is uralom ezt a királyságot, akárcsak te. Bár a mai bukásod után aligha mondanám, hogy te akármit is uralsz.

      Garethnek arcába szökött a vér. Helena mindig is értett hozzá, hogy a lehető leggonoszabb csapást mérje rá, a lehető legrosszabbkor. Senkit sem utált jobban, mint ezt a nőt. Alig bírta elhinni, hogy annak idején hajlandó volt feleségül venni.

      – Aligha? – hördült Gareth, felháborodva rontott a nő felé. – Ne feledd, hogy én vagyok a király, te boszorkány, és hiába vagy a feleségem, téged is börtönbe vethetlek, akárcsak bárki mást ebben a birodalomban!

      Az asszony kinevette, megvetően horkantott fel.

      – Börtönbe vetnél? – vágott vissza. – Hadd lássák csak az alattvalóid, hogy még a saját feleséged is dacol veled?

      Nem, azt kétlem. Ilyet nem tenne Gareth, aki folyton mesterkedik valamiben. Akit mindennél és mindenkinél job-ban érdekel, hogy mások mit gondolnak róla.

      Gareth megállt a felesége előtt, rádöbbent, hogy Helena átlát rajta, és ez borzasztóan idegesítette. Megértette, milyen fenyegetést jelent a nő, és felfogta, hogy semmi értelme vitatkoznia vele. Úgyhogy csak állt ott, némán, ökölbe szorított kézzel.

      – Mit akarsz? – kérdezte végül lassan, és igyekezett uralkodni magán, nehogy meggondolatlanul cselekedjen.

      – Csak akkor szoktál eljönni hozzám, ha akarsz tőlem va lamit. A nő durva, gúnyos nevetést hallatott.

      – Én mindig megkapom, amit akarok. Nem azért jöttem, hogy bármit is kérjek tőled. Hanem azért, hogy közöljek veled valamit: az imént az egész királyságod tanúja volt, hogy nem bírod megemelni a kardot. Most mi lesz velünk?

      – Hogy érted, hogy velünk? – kérdezett vissza Gareth, nem értve, hova akar kilyukadni az asszony.

      – Most már az alattvalóid is tudják, amit én mindig is tudtam: hogy nem érsz semmit. Hogy nem te vagy a Kiválasztott. Gratulálok! Legalább most már hivatalos. Gareth arca tükrözte felesége grimaszát.

      – Apám sem bírta kézbe venni a kardot. Attól még sikeresen uralkodott.

      – A kudarc igenis rányomta a bélyegét apád uralkodására – erősködött Helena. – Minden pillanatára.

      – Ha annyira elégedetlen vagy velem – dühöngött Gareth –, akkor miért nem tűnsz el innen? Hagyj el! Lépj

      ki ebből a látszatházasságból! Most már király vagyok! Már nincs szükségem rád.

      – Örülök, hogy felvetetted ezt a kérdést – felelte –, mert pontosan ebből az okból jöttem. Hivatalosan is véget akarok vetni a házasságunknak. El akarok válni. Szerelmes vagyok egy férfiba. Egy tisztességes férfiba. Egész pontosan az egyik lovagodba. Egy harcosba. Szeretjük egymást, igaz szerelemmel. Még soha nem éreztem ehhez foghatót. Váljunk el, hogy ne titkos viszonyt kelljen folytatnom vele! Nyilvánosságra akarom hozni a szerelmünket. És hozzá akarok menni.

      Gareth döbbenten, megtörten meredt a feleségére, aki ezekkel a szavakkal mintha tőrt döfött volna a mellkasába. Miért kellett Helenának felbukkannia? Miért éppen most? Gareth ezt már végképp nem bírta elviselni. Úgy érezte, mintha a világ belerúgott volna, miután már amúgy is padlóra került.

      A király meglepetten érzékelte, hogy minden ellenszenve dacára fontos neki Helena, mert amikor meghallotta a követelését, miszerint el akar válni, az nagy