Interjúk A „rövid” 20. Századból. Marco Lupis
újságírói pályafutásom során beszélgettem hírességekkel, államfőkkel, miniszterelnökökkel, vallási vezetőkkel és politikusokkal, de be kell vallanom, hogy nem ők azok, akik iránt valódi empátiát éreztem.
Kulturális és családi hátteremből kifolyólag velük kellett volna együttéreznem, azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik hatalmon voltak, akiknek hatalmában állt emberek millióinak sorsáról dönteni, gyakran életről és halálról is. Esetenként egész népek sorsa volt a kezükben.
De soha nem így történt. Csak akkor éreztem igazi empátiát, közelséget és borzongató feszültséget, amikor lázadókkal, harcosokkal és olyan emberekkel készítettem interjút, akik bizonyították, hogy eszméik védelmében hajlandóak kockára tenni (gyakran békés és kényelmes) életüket is.
Legyen szó a maszkot viselő forradalmi vezetőről, aki egy kunyhóban rejtőzködik a mexikói dzsungel közepén, vagy a bátor chilei anyáról, aki makacs, de méltóságteljes harcot folytat, hogy megtudja a szörnyű igazságot arról, hogy mi történt a Pinochet tábornok idején eltűnt fiaival.
Én úgy érzem, hogy ezeknek az embereknek a kezében van az igazi hatalom.
Grotteria, 2017. augusztus
*****
A könyvhöz összegyűjtött interjúk 1993 és 2006 között jelentek meg azokban a kiadványokban, amelyeknek az évek során riporterként vagy tudósítóként dolgoztam, elsősorban Latin-Amerikában és a Távol-Keleten: a Panorama és a L’Espresso hetilapokban, az Il Tempo, a Corriere della Sera és a La Repubblica napilapokban, valamint a RAI televízióban.
Szándékosan hagytam őket az eredetileg megírt formában, néha a hagyományos kérdés-válasz formátumban, néha pedig újságírói stílusban.
Minden interjúhoz írtam bevezetőt, hogy segítsek felvázolni a körülményeket.
1
Subcomandante Marcos
Győzni fogunk! (A végén)
Hotel Flamboyant, San Cristóbal de las Casas, Chiapas, Mexikó. Egy üzenetet csúsztattak be az ajtóm alatt:
Még ma el kell indulnod a dzsungelbe.
Légy a recepción este hétkor!
Hozz magaddal hegymászó cipőt, takarót,
hátizsákot és valami konzervet.
Csak másfél órám van, hogy ezt a pár dolgot összeszedjem. A Lacandon dzsungel szívébe indulok, amely Mexikó és Guatemala határán fekszik, és a Föld egyik legkevésbé feltérképezett területe. A jelenlegi időjárási helyzetben egyetlen átlagos utazásszervező sem lenne hajlandó engem elvinni oda. Az egyetlen ember, aki képes rá, az Subcomandante Marcos, akinek a Lacandon dzsungel az utolsó menedéke.
*****
Subcomandante Marcosszal a Corriere della Sera hetilapja, a Sette munkatársaként találkoztam, és pályafutásom során a mai napig erre vagyok a legbüszkébb. Még ha nem is én voltam az első olasz újságíró, aki interjút készített vele (őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy nem a rokonszenves és mindenütt felbukkanó Gianni Minà volt az első), az biztos, hogy még jóval azelőtt történt, hogy a legendás lázadó a védjegyévé vált fekete maszkjában éveken át hozta-vitte a világsajtó képviselőit a dzsungelben lévő rejtekhelyére, amelyet egyfajta háborús sajtóirodaként működtetett.
Már majdnem két hét telt el azóta, hogy a Mexikóvárosból érkező gépem március végén földet ért a kis katonai repülőtéren Tux-tla Gutiérrezben, Chiapas állam fővárosában. A mexikói hadsereg felségjelével ellátott repülőgépek gurultak a kifutópályán, és mindenfelé különböző katonai járművek parkoltak vészjóslóan. Chiapas körülbelül harmadakkora, mint Olaszország, és több mint hárommillió embernek ad otthont. Többségüknek mexikói indián vér folyik az ereiben: mintegy kétszázötvenezren közvetlenül a majáktól származnak.
A Föld egyik legszegényebb vidékén találtam magam, ahol az őslakosok kilencven százaléka nem jut ivóvízhez, és hatvanhárom százalékuk analfabéta.
Nem tartott sokáig, míg rájöttem, mi a helyzet: volt néhány nagyon gazdag, fehér földbirtokos és egy csomó földműves, akik átlagosan napi hét pesót (kevesebb mint tíz dollárt) kerestek.
Ezek az elszegényedett emberek 1994. január 1-jén reménykedni kezdtek a megváltásban. Amikor Mexikó aláírta az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA) az Egyesült Államokkal és Kanadával, egy maszkos forradalmár hadat üzent saját országának. A Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) mintegy kétezer embere lóháton és fegyverekkel (bár többnyire hamis fapuskákkal) elfoglalta San Cristóbal de las Casast, Chiapas régi fővárosát. „Tierra y libertad!” [„Föld és szabadság!”] – ez volt a jelmondatuk.
Ma már tudjuk, hogyan végződött ez a sorsdöntő, első csata: a felkelés leverésére páncélozott járművekkel küldött ötvenezer katona győzedelmeskedett. De mi történt Marcosszal? Mi lett abból az emberből, aki megidézte Emiliano Zapata, az 1910-ben kezdődött, mexikói forradalom legendás hősének emlékét?
*****
A Hotel Flamboyant recepciója, hét óra. Kapcsolattartónk, Antonio, pontosan érkezik. Ő mexikói újságíró, aki elmondása szerint nem egyszer, hanem már több tucatszor járt a Lacandon dzsungelben. Nyilván a helyzet most teljesen más, mint egy évvel ezelőtt, amikor Marcos és bajtársai viszonylagos nyugalomban éltek a Guadalupe Tepeyac nevű faluban, a dzsungel szélén, felszerelkezve telefonokkal, számítógépekkel és internettel, készen arra, hogy fogadják az amerikai riportereket. A mexikói indiánok élete ugyanolyan maradt, Marcos és forradalmár társai számára viszont minden megváltozott: a kormánycsapatok legutóbbi offenzíváját követően az EZLN vezetői kénytelenek voltak elrejtőzni a hegyekben, ahol nincs telefon, nincs áram, nincs út... nincs semmi.
A colectivo (a taxi és a kisbusz furcsa keveréke) a sötétben száguld a hajtűkanyarokban. A jármű belseje bűzlik az izzadságtól, a ruhám a bőrömhöz tapad. Két órába telik, mire Ocosingóba, a dzsungel szélén fekvő városba érünk. A nyüzsgő utcák megtelnek a hosszú, sötét hajú, mexikói indián vonásokat viselő lányok nevetésével. Mindenütt katonák vannak. A város egyetlen szállodájának szobái ablaktalanok, csak az ajtón van egy rács. Olyan érzés, mintha börtönben lennék. A rádióban recsegve megszólal egy hír: „Egy férfi ma elárulta, hogy fia, Rafael Sebastián Guillén Vicente, egy harmincnyolc éves tampicói egyetemi tanár Subcomandante Marcos”.
Másnap reggel új idegenvezető csatlakozik hozzánk. Porfiriónak hívják, és ő is mexikói indián.
Közel hét órát zötykölődünk a dzsipjével a poros és kátyús utakon, mire Lacandonba érünk – a faluba, ahol a földút véget ér, és a dzsungel elkezdődik. Nem esik az eső, mégis térdig gázolunk a sárban. A menetközben talált kunyhókban alszunk, és két kimerítő napot gyalogolunk a zord dzsungelben, mire a páratartalomtól fulladozva végre megérkezünk Giardinba. A falu a Montes Azules Bioszféra Rezervátumban található, és körülbelül kétszáz embernek ad otthont, akik mindannyian nők, gyerekek vagy idősek. A férfiak elmentek a háborúba. Úgy érezzük, hogy szívesen látnak bennünket, de kevesen értenek spanyolul. Itt mindenki a maja celtál nyelvet beszéli. „Találkozunk Marcosszal?” - kérdezzük. „Talán” – bólint Porfirio.
Hajnali háromkor finoman felébresztenek minket,