Válaszút előtt. Bujtor Dorina

      I. Fejezet

      Hideg van, hangos a vekker: 6:17, ébrednem kellene már, de nincs kedvem: a nulladik órámnak már lőttek. Azt hiszem, ma nem megyek suliba. Kinyomom az ébresztőt, elfordulok a bal oldalamra, becsukom a szemem és sóhajtok egy nagyot. ÓÓÓ igen! Ez az a felettébb isteni, nyugalmas érzés, ami elönt, annyira jó a tak… Kopp-kopp-kopp.

      – Zoé! Ébren vagy drágám? Kelj fel kicsim indulnom kell dolgozni. Gyerünk, suliba kell menned.

      – Rendben anya, megyek már!

      Nos igen. Én vagyok Zoé, egy átlagos középiskolás lány átlagos problémákkal, átlagos családdal. Anyukám a folyton-rád-töröm-az-ajtót-mindenhol mottóval. Apu, aki folyton csak helyesel anyukámnak, de mindig odabújhatok hozzá. Van egy szuper bátyám, Zac, aki mindig beárul anyának, ha valami olyat tettem, amit igazából ő is; csak szerinte én nem csinálhatom. Valamint az egész család cukorfalatkája: ő az én kiskutyám, Zokni. Így élünk: egy pici család egy pici otthonban.

      De vége a családi nosztalgiának, mert megint el fogok késni a suliból. Természetesen töri órám lesz, és a tanár már megint igazolatlant fog beírni, ha elkésem az óra első 2 percéről. Mégis mi baj lehet? Eszek egy jó szendvicset a büfében. Elsőéves vagyok, tehát amúgy sem ismerek túl sok mindenkit, ráadásul gólyaavató hét van. Természetesen a legészbontóbb srácok ott vannak az utolsó évfolyamban, és tőlük még azt sem venném zokon, ha még több fokhagymával etetnének meg. Nem mellesleg ezért sem akartam bejönni, hiszen tegnap egy gerezd fokhagymát erőltettek le a torkomon. Valóban nagyon vicces volt, csak az íze még mindig a számban van. Ezekkel a gondolatokkal kavarogva a fejemben tekerem a kis bringámat a suli felé menet a fagyos éjszakától csillámló köves úton. Igazság szerint akármennyire is próbálok óvatos lenni, a téli kerékpározásaim nagy része mindig egy hatalmas eséssel végződnek. Ideértem. Becsengettek. Elkéstem. Hát nincs mit tenni, talán ezúttal megesik a töri faktos tanárnak a szíve és beenged az órámra. Sietve veszem a lépteket a folyosón, upsz… vagyis venném, ha a folyosón nem az igazgató beszélgetne. Mielőtt észrevett volna, berontottam a folyosóról a mosdóba, a szívem a torkomban dobog.

      Jaj, most mi lesz? Biztos, hogy meglátott! És ha utánam jön, mi lesz?

      Oldalra fordítom a fejem és meglátom a tükörben magam. Ez borzalmas, mégis hogy festhetek ennyire rosszul?! Már az sem érdekel, hogy mit gondol a diri! Jézusom Zoé! A ködös időtől – azt hiszem – az összes szemceruza a szemem alá folyt. Most úgy nézek ki, mint egy pápaszemes bagoly, aki sosem alszik, a hajam hát mintha a ’80-as évek dauer-csavaróival lett volna telerakva.

      Ezt rendbe kell hoznom. Nyilván a töri órám ma is igazolatlan hiányzással zárul, de legalább ágról szakadt külsőmet egy kissé helyrepofozom

      Máris jobb! Most már jöhet a szendvics. Gondosan elmajszolom a szendvicsem a büfé morzsás kis asztalánál, miközben kicsengetnek. A majonéz az arcomon arról árulkodik, hogy igazán jóllakam. Persze hogy nem gáz mindaddig a pillanatig, amíg az utamba nem kerül a kékeszöld szempár: nem szól, csak kedvesen néz rám.

      Jesszus, elkaptam a tekintetem és sietősen felkaptam a hátizsákom, elszaladok az osztályom felé. Vajon ki lehet ő? Eddig sosem láttam. Tuti ő is felsőbb éves. Meg amúgyis: mit hiszek, egy ilyen kis szürke egér, mint én! Úgysem vett észre. Igazából biztos van barátnője.

      Ahh, elkezdődött a biológia óránk és a fejemben csak ez a furcsa találkozás