Lépj az árnyékod elé. Horváth Diána
reagál. Feladat van: meg kell oldani, lehet sikert elérni. Probléma van: vége mindennek, biztos a kudarc.
Egyetlen szó használata, megválasztása rengeteget jelent az ember életében. Minden mindennel összefügg, és ezt kell tudni megérteni, elfogadni. A felelősséget mindig saját magunknak kell viselni, akár nehéz, akár könnyű, akár szép, akár szörnyű. Mert mindig minden azért történik, hogy fejlesszen minket. Tényleg, sokszor nagyon-nagyon nehéz, de muszáj, mert nem tudunk mást tenni. Azaz tudunk, csak értelmetlen, mert akkor ugyanezzel a feladattal újra és újra szembesülnünk kell. A mostani életünk során, ha nem végezzük el ma, akkor el kell végeznünk később, vagy következő életeink során: ez egy ördögi kör lesz, amiből nem tudunk kikerülni, mert tapasztaljuk, hogy újra és újra ugyanazokba a hibákba esünk. De mindennek pontosan az a megoldása, hogy csak meg kell találnunk a közös nevezőt. A közös nevező mindig magunk vagyunk. Amin változtatni kell, nem a külvilág; magunkat kell változtatni, fejleszteni, nekünk kell megtalálni azokat a használandó szavakat, amelyek minket motiválnak és előrevisznek. Minden nappal pontosan egy napot kapunk arra, hogy újrapróbáljuk.
Nem azt mondom, hogy nincsenek és nem is jönnek problémák. Dehogynem! Folyamatosan jönnek, ám ezeket feladatnak nevezzük mostantól. Káosz, szenvedés és a múlt. Előjönnek a múlt negatívumai, amik rányomják a bélyegüket a jelenükre. Ha hagyjuk ezt, és nem rázzuk meg magunkat, nem kezdünk el a jelenben változtatni, akkor a jövőnk is ugyanaz lesz, mint a mostani jelenünk, ahol éppen a múltunkon szenvedünk és rágódunk. Így soha nem fogunk tudni előrejutni. Soha nem késő. Mindig kapunk egy új napot halálunk pillanatáig arra, hogy újrakezdhessük és változtathassunk. Ez csak rajtunk áll, senki máson, ez a szabad akarat törvénye. Én döntöm el, hogy mit teszek. Én döntöm el, hogy hogyan állok hozzá. Én döntöm el, hogy hogyan élem meg.
Velem is történnek negatív dolgok, én is kétségbe tudok esni. Emberből vagyok, minden emberi érzéssel rendelkezem. Az idő nem mindegy: fél évre vagy egy évre süppedek bele valamibe, vagy már csak egy napig szenvedek rajta, megrázom magam, és megyek tovább. Az egyetlen dolog, amit ha elveszünk mástól vagy önmagunktól, soha többé nem tudjuk visszaadni: az IDŐ. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, mert mindenki okkal született le erre a földre. Igenis van választás, mindig van. Sajnos a félelmeink a legnagyobb akadályok az életünkben. Mindenki életében ezek a legnagyobb akadályok. Önmagunkat akadályozzuk a saját félelmeink által. Sok esetben a félelmeink még meg nem határozható, meg nem történt dologtól való szorongások. Előre elképzelünk az agyunkkal egy szituációt, hogy az hogy fog zajlani, és nem cselekszünk az irányába, mert félünk attól, hogy az úgy fog történni: vagy van rá egy múltbeli tapasztalatunk, vagy láttuk valakinél, vagy láttunk ilyet, vagy egyszerűen csak elképzeljük, hogy az úgy lesz.
De ahogy el tudjuk képzelni, hogy ennek negatív kimenetele lesz, úgy el tudjuk képzelni azt is, hogy pozitív kimenetele lesz. Ugyanannyi ideig tart. Amíg a félelem erősebb, mint a tettvágy, az akarat, vagy a célunk, addig nyilván nem fogunk lépni, nem fogunk változtatni, csak a komfortzónánkon belül. Az viszont újra és újra szenvedésekkel teli napokat eredményez.
A KÉTSÉG, ÉS AZ ISMÉTLŐDŐ NEGATÍVUMOK
A kétség mindig egy önmagunkból feljövő érzés. Egy olyan érzés, ami belülről, bennünk van, ami belőlünk tör fel. Sok esetben külső tényezők, külső személyek erősítik a kétség érzését – mert pont az a feladatuk, hogy ezt tegyék. Ezt úgy kell elképzelni, hogy én azt mondom magamról, bennem már nincsen semmi kétség, én már pontosan tudom, járom az utam, és mindenben azt teszem, ami belülről jön. Elégedett vagyok, és úgy gondolom, van egy jövőkép, ami felé haladok, egy olyan cél, amit el fogok tudni érni, és erről az útról engem senki sem tud eltántorítani. Ezt mondom. Mivel ezt mondogatom, minél többször mondogatom, ez azt jelenti, hogy magamat próbálom meggyőzni erről. Ha a környezetemnek is mondom, közben sem a környezetemet, hanem magamat próbálom meggyőzni, hogy igen, ez így van. Ilyenkor – mint amikor az iskolába járunk – folyamatosan kapjuk az információt, és valahogy vissza kell ellenőrizni, hogy ez az információ átjött-e. Jönnek a dolgozatok. Amikor van egy dolgozat, arra kapunk egy jegyet. A dolgozat felméri azt, hogy milyen tudással rendelkezünk, vagy mit sikerült nekünk abból az addig megtanult, átadott információhalmazból magunkévá tenni, megjegyezni.
Ugyanígy működik – így gondolom – az életben is. Jönnek az információk, kapjuk a tudást, a feladatokat, melyekre mutatja a sors, a környezetünk, mint tanárok, a megoldást. Amikor azt érezzük, hogy „na jó, én már mindent tudok”, akkor jön a dolgozat. Általában olyan esemény formájában, hogy egy számunkra nagyon fontos személy vagy dolog esetében újra felmerülhet egy kétség bennünk. Valaki olyat tesz, vagy úgy alakul egy körülmény, hogy ezek hatására újra előjön a kétség. Ha újra elő tud jönni a kétség – amíg újra elő tud jönni –, addig nincs egység. Akkor csak egy látens egység, amiben haladunk, egy illúzió, amit követünk, mert közben tudatosan próbáljuk elhitetni magunkkal és a külvilággal azt, hogy mi tudatosak vagyunk és haladunk, de közben belül, a tudatalattinkban egy teljesen másik program fut, amire nagyon fontos, hogy jöjjenek ezek a felismerések ellenőrzés formájában.
Megtörténik az ellenőrzés, megtörténik a szituáció. A szituációra való reakciónk a dolgozatunk eredménye. Ha ott a reakciónk egy újabb, vagy az eredeti kétség felerősödése, akkor újra neki kell mennünk, újra haladnunk kell rajta, valamit változtatnunk kell. Mert hiába érezzük és gondoljuk, hogy minden rendben van; ha így lenne, akkor nem tudna abból semmi kizökkenteni. Tehát ott akkor van még van olyan rész, amivel nekünk feladatunk van. Akkor újra elindul a tanulás, újra jönnek a feladatok, újra elmondjuk, akár elhitetjük saját magunkkal, a külvilággal, hogy most aztán jól csináljuk, minden rendben van. Újraterveztük, megértettük a leckét, rendben. És újra jön a dolgozat. Addig és addig, amíg nem a számunkra megtanulandó a reakciónk.
Időnként azzal keres meg engem valaki – és magamon is tapasztaltam −, hogy újra és újra ugyanazon szituációkba kerül. Miért van az, hogy velem mindig ez és az történik? Nekem mindig ilyen párt ad a sors? Nekem mindig így alakul a kapcsolatom. Nekem mindig így alakul a munkám. Miért van ez?
Azt kell megnézni első körben, hogy ki az, aki minden egyes eseményben, minden egyes szituációban vagy kapcsolatban jelen van Az mindig te magad vagy. Tehát ez azt jelenti, hogy ha te ugyanazt kapod A-tól, B-től, C-től, de mindig te vagy az, aki kapja, akkor valószínűleg nálad van szükség valaminek a változtatására, és leckeként, mint kisebb dolgozatok, megérkeznek ezek az emberek. Megérkezik A (megírtam a dolgozatot, elbuktam rajta). Megérkezik B (újraírtam a dolgozatot, még mindig nem tudom). Megérkezik C (újraírtam a dolgozatot, még mindig nem tudom). Addig kell ezt változtatni, amíg oda nem jutok, hogy megérkezik E, F vagy bárki, vagy bármilyen szituáció, és ott megtörténik a felismerés, megfelelő lesz a reakcióm, és sikerül fejlődnöm. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy számomra az már nem feladat, többet nem fogja visszaadni a sors, többet nem fogja visszaadni az élet. Mert fejlődni születtünk erre a fizikai inkarnációra, ide a Földre. A fejlődésünk lényege nem az, hogy akkor „Jaj, drága kicsikém!” − mondja az Egy, a Nagy, a Valaki, a Jóisten, nevezhetjük bárhogy − „Én már nem foglak téged tovább kínozni, mert látom, hogy mennyire szenvedsz. Akkor jól van, engedem, most majd minden rendben lesz.” De nem! Mert nem ez a feladat.
Tekintsük úgy, hogy az a nagy VALAMI, az a nagy ENERGIA, az a VALAKI, amit, akit minden vallás, hit, meggyőződés másnak nevez – a nagy Egy −, tekintsük úgy, hogy ő az édesanya példánkban, és mindannyian az ő gyermekei vagyunk. Ha édesanyaként én azt mondom a gyermekemnek, hogy tanuljuk meg a szorzótáblát, mert az fontos lesz számodra a későbbiekben minden egyes szituációban