Edes Anna. Kosztolanyi Dezso
az a Bartos? – tünődött Vizy. – Bartos, Bartos, várj csak – s csodálkozva jelentette ki: – Nem ismerem.
– Hát hogy ismernéd? – tört ki Vizyné, aki ma nem bírta el az ura katuska-modorát. – Mért akarsz te mindenkit ismerni? Különös vagy.
– És mi a foglalkozása ennek a Barteknek?
– Először is: Bartosnak – javította ki az asszony. – Bartos: szemlész. Különben fogalmam sincs, hogy micsoda az a szemlész.
– A finánc. Pénzügyőr. Aki egy pénzügyi csoportot vezet. Vidékre küldik ki.
– Igen, ez is folyton úton van. Özvegyember. Két gyerekkel.
– És a lány? Derék, jóravaló, szorgalmatos lány?
– Tudom is én. Annyira tudom, mint te. Ficsor azt állítja, hogy kitűnő.
– Akkor mondj föl Katicának.
– Hogy megint magamra maradjak? Köszönöm.
– Hát akkor ne mondj föl Katicának.
– Ficsor – szólt az asszony keményen – egyelőre csak annyit közölt, hogy esetleg meg lehetne szerezni. Esetleg – hangsúlyozta. El kell csalni. Nem olyan könnyen megy az manapság. Aztán ki tudja, lehet, hogy rosszabbat vásárolok be.
Vizy unta a vitát, mely körbe forgott, de ő se bírt kilábolni belőle.
– Miért nem veszel mást? Neked már többen ajánlottak cselédet.
– Kicsoda?
– A Moviszterné.
– A Moviszterné hallgasson. Az csak sopánkodni tud. “Jaj, de sajnállak, édesem, hogy mindig ilyen lányokkal vesződöl, várj, majd én küldök neked egyet.” Két éve hiteget így. Annak csak a színházakon jár az esze. A főpróbákon. Meg az Ady-matinékon.
– És a Drumáné?
– Az, tudod, irígy. Boldog, hogy ilyen bajban vagyok. Lejön ide, gyönyörködni a Katicában. Ő persze könnyen beszél. Az ő Stefije, ha bolond is, mindent elvégez. Még a gyereket is dajkálja. Moviszterék Etelje húsz éve szolgál a doktornál, annál a beteg embernél, a rendelőjében is segít. Az asszony soha sincs otthon. Fele annyi bért ad, mint én a Katicának. A koszt se jobb, mint nálunk. De hát marad. Isten tudja, miért. Szerencse kell hozzá. Ehhez is szerencse kell. Mint mindenhez. Némely embernek van szerencséje. Nekünk nincs. Nem tudom, mit vétettünk. Eh – sóhajtott, s lassan szedegette ki hajából teknősbéka-hajtűit – az ember csak eszi a mérget, fizeti azt a tenger bért, folyton vesződik. Nem érdemes élni.
Vizy is elkomorult. Azt indítványozta, hogy feküdjenek le.
Tízre járt. A villany az ebédlő leeresztett redőnyein kiszüremkedett, el kellett oltani, a vöröskatona megláthatta. Júliusban egyszer fellőtt az ablakukba.
– Mért nem jössz? – unszolta férje, aki már a hálóban vetkőződött.
De az asszony csak állt a hálószoba küszöbén, dermedten.
– Na – tessékelte befelé Vizy. – Mi bajod? Kissé ideges vagy.
És elcsodálkozott.
– Gyerek vagy. Mindig ezek a cselédek. Örökké a cselédek. Micsoda kicsinyesség. Mondd, hát érdemes? Egy cseléd miatt? Nem szégyelled magad?
Vizyné bejött a hálóba, vetette az ágyakat. Az ura akkor vette észre, hogy sír.
– Angéla – csitította, és egy székre ülve nézte, hogy rakosgatja a vánkosokat, arcán a nagy-nagy, csillogó könnyekkel, mint a moziban Asta Nielsen. – A te idegzetedet is megviselte ez a szörnyű kor, mint mindnyájunkét. Nem csoda. Pihenned kell. De most vége. Új korszak kezdődik, egészen új boldog korszak. Megváltozik az élet. Élünk, újra élünk. Nem közönséges nap a mai. 1919. július 31. Történelmi nap.
Vizyné a haját fátyollal kötötte le éjszakára.
Mindketten lefeküdtek a széles hitvesi ágyakba, melyek már régóta csak az alvásra szolgáltak.
Vizy elkattantotta a lámpa kallantyúját.
Sötétség hullt rájuk, árnyékok hullámoztak, a bútorok körvonalai összeolvadtak a falakkal.
Vizy riadtan ült föl ágyában.
– Ágyúznak – suttogta.
– Nem – mondta Vizyné, aki szintén fölült.
– De igen, a Vérmező felől.
Már csak a csönd reszketett.
Autók zúgtak a Várba vivő úton, mely politikai változások idején ütőérként méri a város és ország idegességét. Kutyák ugattak.
– Talán egy autó gumija – magyarázta Vizyné. – Aludj.
Az utóbbi hónapokban eleget hallottak éjjel ágyúszót, úgy tudtak aludni mellette, mint a harctéri katonák.
Az asszony pár perc múlva megszólalt:
– Azt hiszem, mégiscsak meg kell próbálni azt a lányt.
– Meg kell próbálni – ásított Vizy. – Úgy teszel, ahogy akarsz. Próbáld meg. Szervusz. Aludj.
Egy darabig vízszintesen, levetkőzve feküdtek egymás mellett, a vékony nyári paplanok alatt.
Majd különös fény gyulladt csukott szemhéjaik mögött, hirtelenül fölálltak, elváltak egymástól, áthágva szobák falait, évek messzeségét, különböző irányokban bolyongtak, nekik is ösmeretlen ösvényeken, immár teljesen felöltözve mindenféle regényes színpadi jelmezekben.
A mindennapi csoda történt meg: álmodtak.
KÜLÖNBÖZŐ IZGALMAK
Vizy Kornél óvatosan aludt.
Összegömbölyödött, mint a sün, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el. Párnái fehér fedezéke mögé bújva kétértelmű kijelentéseket tett, mosolygott halálos ellenségeire, a forradalmárokra. Még álmában is taktikázott.
Amint reggel kinyitotta szemét, mint azok az emberek, akiknek előző napon valami örvendetes fordulat megváltoztatta rossz és kilátástalan életüket, gépiesen az elmúlt gondon töprengett, mert amíg aludt, elfelejtette, hogy mi történt tegnap.
Paplanán erre fölfedezte a valóságot, ráismert a már régi örömre, mely közben megszilárdulván még újabbnak, még érdekesebbnek tetszett.
Ekkor teljes hosszában kinyújtózkodott és talpraugrott. Éjjeliszekrényén egy pohár víz csillogott, mint a folyékony ezüst. Reggeli nélkül ment ki az utcára. Akik pár nappal ezelőtt látták, utánafordultak. Egy régi divatlap-figura támadt föl holtából. Galambszürke ruhát hordott, patyolatfehér inget, kifogástalan nyakkendőt. Jobbra-balra köszöntötték ismerősök, ismeretlenek.
Csikorgó gomboscipője körül úgy szikrázott a verőfény, akár a kézigránát, melyet eléje dobtak, s az felrobbant, befröccsentve egész alakját vidám arany-tűzzel.
Felesége még lélegzet nélkül, viasz-halvány arccal aludt. Ő nem így ébredt. Rettenetes meglepetés várta.
Azt, amit tegnap este mondott, hogy Katica majd hajnalban jön haza, maga sem hitte komolyan. De mikor kilenc órakor fölkelt, látta, hogy az asztal nincs leszedve, még mindig ott a tegnap esti findzsa, a piszkos tányérral. A konyhába szaladt. Itt a táboriágyat összehajtva találta a sarokban, lószőrpokrócával letakarva.
Szobáról szobára bolyongott, nem lelve helyét. Torka elszorult a keserűségtől. Nézte az ő szalonját. A zongorát sarokba tolták, tükrök hevertek rajta, kendőkkel beterítve,