Szent Peter esernyoje. Mikszath Kalman
—, de honnan van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek?
A glogovai mester egy kissé zavarba jött, aztán őszinte kedélyesség öntötte el egészséges, piros képét.
– Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra, és ilyenkor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csintalan mosoly jelent meg az ajkai körül.) Méltóztatik érteni?
– És hány éve van itt? – kérdé erre a szolgabíró élénkebben.
– Tizennégy éve, kérem alássan. Látom a kérdésből, hogy méltóztatik érteni.
Ez a kis párbeszéd maradt meg emlékemben egész mai napig Glogováról. A kocsira ülve elismételgettük, és mindig nevettünk rajta. A szolgabíró otthon sokáig beszélte a társaságokban, mint valami kedves csemegét.
Rá vagy két hétre híre jött, hogy egy fiatal káplánt kaptak oda papnak a glogovaiak. Valami Bélyi János nevűt. A szolgabíró, jól emlékszem, megjegyezte:
– Legalább a mester nem lesz már egyedül nyaranta.
AZ ÚJ PAP GLOGOVÁN
Az új tisztelendő úr beköltözött. Egyetlen fakó szekeren hozták haza papjukat a glogovaiak. A szekér elé két kajla szarvú tehénke volt befogva. Útközben meg is fejte őket az egyházfi, Szlávik Péter, egy köcsögbe és megkínálta a fiatal papot.
– Nagyon kitűnő a tej – mondá —, kivált a Bimbó teje. Az fölséges, mintha valami almázia volna.
Az új pap holmija kevésből állott; egy festetlen deszkaláda volt az egész, egy csomag ágynemű, továbbá két bot és pipaszárak, összekötve madzaggal.
Útközben a falvakon egyre kötekedtek a glogovaiakkal:
– Hát nem tudtak kendtek különb fogatot összeállítani a papjuknak?
Mi tűrés-tagadás, a glogovaiak restellték a dolgot, s inkább a fiatal pap rovására vágták:
– Ej, no! Elég jó az. Ezt a holmit bizony egy üszőbornyú is elhúzná.
De ha nem hozott fölös számú javakat Glogovára tisztelendő Bélyi János, bizony ott se talált egyebet, csak a düledező parókiát – az előbbi pap rokonai minden holmit elvittek, csak egy kutyát hagytak, a néhai plébános kedvencét, amely csak olyan kutya volt, mint a többi, alakjára, szőrére nézve, de szerencsétlen természete miatt bizonyos népszerűtlen külön állást kezdett most elfoglalni; ugyanis a pákosztaságából kifolyólag déltájban sorba járta az egész házsort, bepislantván a konyhákba, mivelhogy a megboldogult urának szokása volt, hogy minden napra más-más gazdához invitáltatta magát ebédre, és a kutyáját is magával vitte.
A kutya, név szerint Visztula (no, ugyan kár volt olyan messze menni folyamnévért, mikor itt a határon keresztül foly a csillámló Bjela-Voda), keservesen kezdte tapasztalni, hogy a pappal együtt ketten többet értek, – pedig azelőtt kutyafilozófiával azt gondolta, hogy a tisztelendő úr fogyasztja el előle az ennivalót. Úgy ám, de ő adta a tekintélyt és a befolyást! Most már kikergették Visztulát a konyhákból, mielőtt valami műveletbe foghatott volna, sőt el is páholták néhanapján.
Szóval, nagyon cudar, sovány állapotban volt, mikor az új pap megérkezett, s mikor az egyházfi megmutogatta neki új otthonát, a négy csupasz falat, a labodával benőtt kertet, az üres istállót és ólakat.
A szegény fiatal pap elmosolyodott.
– És ez mind az enyém?
– Mind, mind, amit itt lát. Még ez a kutya is – mondá Szlávik Péter némi kedélyességgel.
– Miféle kutya ez?
– Ez bizony a megboldogult tisztelendő hagyatéka. Őutána maradt. Már agyon is akartuk volna ütni a szegény alkalmatlan párát, de senki se meri, mert azt mondják, hogy hátha az égből nézi az öreg tisztelendő, s kísérteni jön miatta.
A kutya szelíden, szomorúan, szinte könyörgő szemekkel látszott az új papra nézni. Lehet, hogy a reverenda látása hozta ilyen melankolikus hangulatba.
– Megtartom magamnak – mondá a fiatal pap, s lehajolt és megveregette a sovány állat hátát. – Legalább lesz valami eleven teremtmény a közelemben.
– Hát az bizony jó lesz – humorizált az egyházfi. (Mert nagy élvezet parasztnak pappal évelődni.) – Az embernek kezdeni kell valahol. Úgy is lehetne, hogy előbb az őrizni valót szerzi meg, azután az őrzőt. De így is jó az, tisztelendő úr.
Mosolygott, olyan rokonszenvesen tudott mosolyogni, mint egy leány. Maga is belátta, hogy az öreg Visztulára nem vár nagy hatáskör, valóságos magánzó lesz a kutyatársadalomban.
Azalatt egyre többen-többen gyülekeztek az udvarra, menyecskék, akik messziről nézték és azt mondták: »Istenem, milyen fiatal és már pap«. A férfiak egészen közel mentek hozzá, és kezet fogtak vele:
– Az isten hozta! Itt jó dolga lesz.
Egy öreg anyóka közbe kiáltott:
– Holtig itt lehet nálunk!
Az idősebb asszonyok egyike így szólt:
– Csinos egy ember. Derék anya volt, aki szülte.
Egyszóval tetszett az új pap mindenkinek, nyájasan, szépen beszélgetett az idősebb emberekkel egy kicsikét, majd azt mondta, hogy el van fáradva és átment a tanítóhoz, mert a tanítónál volt lakása addig az ideig, míg valami állapotba hozza a plébánialakot, s míg a jövedelmek befolynak.
A tanítóhoz már csak a főbb emberek kísérték el, egyházi dolgokban bennfentesek, Szlávik Péter, Gongoly Mihály, a glogovai nábob, és a molnár, Klincsok György.
Ezektől tudakozta ki azután behatóbban a hívságos földi körülményeket és feljegyezgette a jegyzőkönyvébe, hogy némi számítást csinálhasson.
– Hány lélek van a faluban?
– Nem sok híja van az ötszáznak.
– Mit fizetnek ezek a papnak?
A derék férfiak elsorolták hűségesen, mennyi a párbér, mennyi fa jár, hány véka rozs, mennyi a »zlevka«.
A fiatal pap mind szomorúbb, szomorúbb lett…
– Bizony kevés – mondá lehangoltan. – Hát mennyi a stóla?
– No, az bizony elég nagy – felelte a mindenben versatus Klincsok György —, temetés után, az a halottól függ, az esküvő díja pedig olyan, amicsodás az összekötendő pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a keresztlevél kivételéért egy pengő forint jár… Az már valami.
– És mennyi esküvés van évenkint?
– Hja, az a krumpli mennyiségétől függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A termés határoz. De négy-öt mégis akad.
– No, az kevés. Hát haláleset mennyi van?
– Hja, az a krumplitermés minőségétől függ. Rossz, beteges krumpli ha terem, sok halál van, jó krumpli mellett nincs halandóság. Senki sem bolond ilyenkor. Nem mondom, egy-kettőt mégis agyonüt évenkint egy-egy lefűrészelt fa az erdőben. Vagy szerencsétlenség történik, valaki felfordul a szekerével egy árokba és szörnyethal. Jobb esztendőkben azonban nyolcra is tehető a halálesetek száma.
– Csakhogy az nem a papé mind! – mondá a glogovai nábob, megigazítva kevélyen a hátul fésűre szedett copfját.
– Hogy-hogy? – kérdé a pap megütközve.
– Egy