Ibolyak. Sandor Petofi

      Kit a dal istene

      Szent csókjával füröszt,

      Első vagyok, hazám!

      Színházad népe közt.

      Zengjen tehát a lant;

      S legelső énekem,

      Pályámnak társai,

      Tinéktek szentelem.

      Az érzet kútfeje,

      A dagadó kebel;

      Dalomnak hangjai

      Onnan szakadtak el.

      S mint szívnek gyermeki,

      A szívbe vágynak ők;

      Engedjétek nekik,

      Honokba menniök.

      ...Ki a művészet e

      Szent templomába lép,

      Az illő, hogy legyen

      Főben, kebelben ép;

      Az elme éjjele

      S a megromlott kebel

      E fának ágain

      Gyümölcsöt nem nevel.

      Két csillag súgara

      Derengje át egünk:

      Hon és erény legyen

      E két csillag nekünk.

      Nem kell a színpadot

      Tekinteni csak úgy,

      Mint, hol mindennapi

      Kenyérhez nyílik út;

      A színpad célja nagy,

      A színpad célja szent:

      Ez a szív parlagán

      Erkölcsöt fejt, teremt.

      Tehát érzelmeink

      Gyulaszsza tiszta tűz,

      Melly minden szennyet a

      Kebelből számkiűz;

      Mert várni lehet-e,

      Hogy hitvány föld alatt

      A mag termő legyen

      Gazdag kalászokat.

      Föl hát! és míg a szem

      Csak egy sugárt lövel.

      Előle a magas,

      Szent cél ne veszszen el.

      S ha ez lesz életünk:

      Boldog jutalmat ad

      A hon áldó szava

      S az édes öntudat.

      Miért haragszol olly igen?

      Kis leány! tekints ide;

      Ki itt előtted esdekel,

      Nem a te híved-e? —

      De űl durcásan, és reám

      Csak nem tekint a kis leány.

      Füzök hajadnak selymibe

      Virágos szalagot;

      Csak oh tekints szemem közé,

      Csak szűnjön haragod. —

      De űl durcásan, és reám

      Még sem tekint a kis leány.

      Jól áll piciny kacsóidon

      A gyűrü, kis leány,

      Arany gyürűt adok neked,

      De pillants már reám! —

      Csak űl durcásan, és reám

      Most sem tekint a kis leány.

      Gyöngysorra vágysz? szép gyöngyöket

      Hozok nyakadra én,

      Szemednek hajnalcsillagát

      Ha fölveted felém. —

      Durcás mindegyre, és reám

      Csak nem tekint a kis leány.

      Tehát jobban szeresselek?

      De oh az nem lehet!

      Határ— és végtelen, hogy én

      Szeretlek tégedet.

      S még is haragszol, és reám

      Még sem tekintesz, kis leány?...

      De mért is e töprenkedés?

      Babám, isten veled!

      Lesz más leány, ki rám tekint,

      Kettő is egy helyett...

      Tudtam, tudtam, hamis leány,

      Hogy még mosolygasz is reám!

      Kakasszóra hajnal ébred,

      Én lyányokkal nem beszélek,

      Mert ha szólok őhozzájok,

      Hajnal lesz a két orcájok.

      Igy valaki azt gondolná:

      Én is kakas vagyok talán;