Janos Vitez. Sandor Petofi

      Tüzesen süt le a nyári nap sugára

      Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

      Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,

      A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

      Szerelem tüze ég fiatal szivében,

      Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.

      Faluvégen nyája mig szerte legelész,

      Ő addig subáján a fűben heverész.

      Tenger virág nyílik tarkán körülötte,

      De ő a virágra szemét nem vetette;

      Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,

      Bámuló szemei odatapadtanak.

      De nem ám a patak csillámló habjára,

      Hanem a patakban egy szőke kislyányra,

      A szőke kislyánynak karcsu termetére,

      Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

      Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,

      Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;

      Kilátszik a vízből két szép térdecskéje

      Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

      Mert a pázsit fölött heverésző juhász

      Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?

      Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,

      Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

      “Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!”

      Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:

      “Pillants ide, hiszen ezen a világon

      Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

      Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,

      Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;

      Gyere ki a partra csak egy pillanatra,

      Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”

      “Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,

      Ha a mosással oly igen nem sietnék;

      Sietek, mert másképp velem rosszul bánnak,

      Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.”

      Ezeket mondotta szőke szép Iluska,

      S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.

      De a juhászbojtár fölkel subájáról,

      Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

      “Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!

      A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;

      Aztán a mostohád sincs itt a közelben,

      Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”

      Kicsalta a leányt édes beszédével,

      Átfogta derekát mind a két kezével,

      Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,

      Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.

      Az idő aközben haladott sietve,

      A patak habjain piroslott az este.

      Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája;

      Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

      A rosz vén mostoha ekképp gondolkodott;

      Követték ezek a szók a gondolatot:

      (S nem mondhatni, hogy jókedvvel ejtette ki.)

      “Megnézem, mit csinál? ha henyél: jaj neki!”

      Jaj neked Iluska, szegény árva kislyány!

      Hátad mögött van már a dühös boszorkány;

      Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,

      S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:

      “Becstelen teremtés! gyalázatos pára!

      Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?

      Lopod a napot, és istentelenkedel...

      Nézze meg az ember... hogy tüstént vigyen el —”

      “Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?

      Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.

      Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,

      Hogy kihullanak még meglevő fogai.”

      Reszkető kedvese védelmezésére

      Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;

      Azután haragos szemmel fenyegetve

      Az elmondottakhoz e szavakat tette:

      “Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,

      Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.

      Úgyis töri magát, dolgozik eleget,

      És mégsem kap száraz kenyérnél egyebet.

      Most eredj Iluskám. Megvan még a nyelved,

      Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. —

      S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,

      Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.”

      Kukoricza Jancsi fölkapta subáját,

      S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,

      Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,

      Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.

      A nap akkor már a földet érintette,

      Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;

      Nem tudja, hol lehet annak másik fele:

      Tolvaj-e vagy farkas, ami elment vele?

      Akárhová lett az, csakhogy már odavan;

      Búsulás, keresés, minden haszontalan.

      Most hát mihez fogjon? nekiszánva magát,

      Hazafelé hajtja a megmaradt falkát.

      “Majd lesz neked Jancsi... no hiszen lesz neked!”

      Szomorún kullogva gondolta ezeket,

      “Gazduramnak ugyis rossz a csillagzatja,

      Hát még... de legyen meg isten akaratja.”

      Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;

      Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.

      Kapu előtt állt az indulatos gazda,

      Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.

      “Sose olvassa biz azt kelmed, gazduram!

      Mi tagadás benne? igen nagy híja van;

      Szánom, bánom, de már nem tehetek róla,”

      Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.

      Gazdája meg ezt a feleletet adta,

      S megkapta