A gólyakalifa. Mihály Babits
ő ebédjük után jutottam ahhoz, hogy az ablak mellé telepedve valamit kotorhattam a maradék babcsuszpájzból (egy darab csont is volt benne, amelyről kétségbeesetten iparkodtam egy kis mócsingot lerágni), a másik kezemmel a bölcsőt mozgattam. Az ablakot (melyet sose nyitottak fel, mert akkor le kellett volna rakodnia a deszkájáról, mely itt nem kevésbé lomtárul szolgált, mint a műhelyben) a legkülönbözőbb fajtájú, színű és nagyságú legyek ezrei lepték el. Evés közben ezeket néztem, bután és semmire se gondolva. Dongtak, zsibongtak, csapkodtak a külső világosság felé. Aztán leszálltak az asztalra, a szekrényre, az ételekre. Alig lehetett megőrizni, hogy az ember legyet is ne egyék.
Ez a konyha a legyek paradicsoma volt. Sehol annyi legyet még nem láttam. Az egyik zöld volt, szivárványos, a másik nagy, fekete, zsörtös[15]. Az egyik a két hátulsó lábát dörzsölte össze kéjesen. A másik ügyes mozdulattal a jobb elülső lábát emelte a fejéhez, melyet kecsesen meghajtott. Majd kettesben, egymáshoz ragaszkodva felrepültek. Majd a viaszosvásznon egy reggeli kávéfoltba mártogatták a szívókáikat. A szekrénypolc kivagdalt, cifra papirosleffentyűi tele voltak apró, fekete pettyekkel. Az ablaküveg alig volt már átlátszó, a konyha összes világosságát az ajtón át kapta: ez mindig nyitva volt.
Itt a legyek közt jó lett volna elüldögélni még soká, kivált ebéd után, mikor a mesterék már nem voltak ott. De vissza kellett menni a műhelybe. Forgácsszőnyeg és fűrészpordombok borították már a padlót, átható enyvszag áradt. Egy deszkát kaptam, hogy vonal szerint kettéfűrészeljem. Mindig ilyen munkát bíztak rám, és azt sem tudtam ügyesen megcsinálni, senki sem mutatott valamit, hogy hogyan kell, nem volt segéd, mint máshol, aki egy kicsit foglalkozott volna az inassal. Rajtam csak nevettek, ha félszegen fogtam a fűrészt, és aztán szidtak, ha a vágás nem volt egyenes. Most a mester is éppen ott volt, és pofonokat is kaptam.
– Ezt a lusta disznót semmire se lehet használni. Azt hiszed, hogy lopom a deszkát, te disznó! Elalszik a fűrésszel a kezében a disznó! Sose láttam még ilyen bugyuta kölyket.
Voltaképp a segédekre volt mindig dühös, de nem mert velük nagyon gorombáskodni, mert félt, hogy otthagyják. Így aztán rajtam töltötte ki a bosszúját, azokat csak a hátuk mögött szidta. Pedig ettül azok se érdemelték. Mert igaz, hogy kényelmesek voltak és nagy igényűek, de ami ebben a műhelyben készült, azt mind ők csinálták. A gazda nem dolgozott semmit. Most is, alighogy benézett a műhelybe, ment vissza aludni. Délután későig horkolt mindig egész familiástul.
– Eredj, vigyázz a gyerekekre – mondta nekem. – Legalább annyi hasznodat vegyem, te disznó!
Most már sírtam – ilyenkorra már mindig egészen eltompultam —, elkeseredve és dühös megadással toltam ki a bölcsőt az udvarra, ahol a hároméves kis dög játszott. A kis dög szerencsére nagyon el volt foglalva. Hátul a fészerben szapultak, a lúgos víz lefolyt az egész udvaron keresztül, a kisgyerek ennek ásott mindenféle medreket, és emelt gátakat, rettenetesen besározva kezét és ruháját. Közben csúnya szavakat kiabált nyújtott, éneklő hangon. A kisebbik pedig a bölcsőben rítt, rítt rémesen, én meg ringattam, és néztem az udvart, a füzet a kert felett, a beszivárványosodott téglákat alatta, a nyomorult akácokat, a muskátli-ágyást és a nagy eperfát, mely alatt a föld fekete volt az eltiprott eprektől. Piszkos, nagy, falusi udvar volt. És néztem a fészert, melynek négyszögletes, meszelt oszlopairól potyogott a vakolat, meztelen maradt a szalmás tömés, néztem a falhoz támogatott szánokat, a mángorlót a nagy kövekkel, a favágóbakokat, a mosótűzhelyet, a nagy szapulókat.
Meleg volt. Lassanként elaludt a kicsi, én is elnehezedtem, tán el is aludtam. Huj! De jó volt! Úgy tűnt fel egy percre, mintha pompás puha, párnás ágyban szundítanék, meleg, édes és tiszta ágyban, melynek érintése is élvezet. Kéjjel dörzsöltem a testemet a sima ágyneműhöz. Milyen jó meleg volt! Csodálatos jó érzés fogott el. Felnyitottam a szememet, és sötétség vett körül: mi ez? Álmodtam volna megint? Valami rosszat álmodtam?
Egyszerre ráncigálni kezdték a kezemet, a sötétség vörös lett, és átégett a szemem héján, egy sipító gyerekhang ordította nevem, szemem kitártam, ott ültem a nagy napban, a sárgára festett kemény, zsibbasztó lécpadon.
Egy sáros, puha, kis kéz ráncigálta a kezemet, és a hároméves csöpp dög visított:
– Medmondlat, hod nem atalsz főtelni, te luszta! Medmondlat, hod nem atalsz jáccani velem. Medmondlat, hod alszó.
Aztán megütött azzal a parányi, ronda kézzel.
– Te luszta disznó!
Irtózatos dühbe jöttem erre. Nem gondoltam semmire, nem törődtem semmivel. Most ébredtem az édes meleg álomból, egy pillanatra a reggeli jelenet hangulata lepett meg, a mester szavait hallottam, de nem állt előttem a mester nagy teste, rettenetes arca, acélszeme: egy ronda kis törpe állt előttem utálatosan, nem felfelé, hanem lefele kellett néznem. Elöntött a vér, a kegyetlenség, a bosszú ösztöne, minden meleg az arcomba futott, gyáván eszembe villant, hogy ennek a csúf békának egy rántással kitekerhetem a nyakát, úgy tetszett, hogy mindazok, akik egész életemet megkeserítették, a gazda, a segédek, az asszony, itt vannak megtestesítve, és kezeimbe szolgáltatva ebben az utálatos kis lényben.
Kétségbeesett, gyáva bátorsággal, mint a katona, aki vesztét érzi, és dühében anyákat és csecsemőket öldös, elkezdtem ütni, verni a kis dögöt, ahol értem. Az járt az eszemben, hogy megölöm, de nem tettem mást, mint ütöttem, a kegyetlenség legnagyobb kéjével.
– Most élem életemnek a leggyönyörűbb óráját – gondoltam —, és ez nem tart soká – és őrülten szorítottam a karját és ütöttem, fejbe, hátba, ahogy jött, ütöttem, ütöttem. Homályosan éreztem, hogy alávaló kegyetlenség, ami művelek, és annál dühösebb lettem, hogy ezt kell csinálnom, és annál nagyobb élvezetet okozott ez nekem.
A kis dög eszeveszetten kezdett ordítani, egyszer csak a körmével belecsimpaszkodott a bal kezembe, amellyel a karját szorítottam, és olyan iszonyatosan megcsípte, hogy eleresztettem. Ekkor kiragadta magát, és visítva, bőgve rohant be a ház felé. A kisebbik a bölcsőben felébredve a lármára, segített neki.
Én pedig lankadtan rádőlve a lécpad karfájára, elkezdtem melegen, hangosan, szívszakadva zokogni magam is.
De az asszony már jött ki a házból. Álmából felverve, vörös arccal, rendetlen hajjal és alsószoknyában jött, mint egy fúria.
– Ki bántott, aranyom? Ki bántott, drágám? Hogy a fene essék a pofájába annak a ronda kölyöknek! Majd kiásom én a szemedet, te ronda! Az én gyerekemhez mersz hozzányúlni! No, megállj, csak jöjjön ki az uram, majd ad az teneked!
Fölvette a gyereket az ölébe.
– Hol fáj? Mi fáj? Nagyon megütött? No, várj csak, majd adunk mi annak a ronda kölyöknek! Látszik, hogy micsoda személynek a fia. Csak arra jó, hogy a kenyeret pusztítsa. No, ne félj, kicsikém, majd lesz neki! Lesz neki! Megbánja még. Tudom, hogy megbánja még. Agyonüti az apád, agyonüti.
Én csak bőgtem, és fel sem emeltem fejemet a karomról, melyen már a könnyektől melegen átnedvesült a ruha.
Az asszonyt láthatólag még jobban dühítette a hallgatásom. Bement a házba, karján a gyerekkel, és hallottam az ablakon át, amint az urának lamentált:
– Hányszor mondtam már, hogy ezt az utálatos kölyket küldd vissza ahhoz a lotyóhoz! Hiszen agyonveri ezt a szegény, ártatlan kis teremtést. Hát ki vagyok én, hogy a gyerekemre ilyen sehonnai merje emelni a kezét? Hát mivel szolgáltam én rá erre? Hát olyan utolsó személy vagyok én?
Sírástól elfojtódott hangon folytatta:
– Nekem nincs
erősen dongó