Hallatlan kiváncsiság. Gardonyi Geza
– javít a tanár.
Borcsa asszony meghördül. De a köhögés épp a torkán van, hát a szó bennreked.
Az őrmester belép:
– A zálogost épp az útcán találták, jelentem alássan. Bejőjjön?
A tanár a fejét rázza, de mielőtt szólhatna, az őrmester vissza kilép a folyosóra, s a helyén egy rövidre nyirt haju potrohos úr állapodik meg. Vastag gyűrű az ujján, vastag aranylánc a potroha fölött. Fekete gurgula szeme keleti utazásokat juttat az embernek az eszébe.
– Hivatni méltóztatott?
– Ismeri ezt az asszonyt?
A gyűrűk és láncok embere a szeméhez ernyőzi a kezét, s rásunyorit az asszonyra.
– Mintha láttam volna kérem.
– Valami dohányzószert nem tett zálogba ott?
– De igen, igen: egy borostyán-szipkát. Éppen itt van nálam. Nyolc koronát adtam rá.
S a felső zsebébe nyúl. Arasznyi hosszu vöröstokos szipkát von elő. Szétpattantja a tokot, s az asztalra teszi.
A tanár fölkel, s a botjára támaszkodik:
– Csak nem szítt tán belőle?
– Nem, kéremalássan, nem.
– Ez az! – sápog Borbála asszony.
S a szeme boszúsan villog a vádlottra.
– Tehát ez a nő volt? – Biztosan emlékszik?
– Ez volt.
A vádlott asszony a szemére nyomja a zsebkendőt és zokog.
– Istenem, Istenem… olyan nyomorúságba keveredtem… És gondoltam, nem kérek előleget, mert azt nem szeretik… És a gyermekeim… óh a szegény kicsinyek… A Tiszába hányjam-e őket, mint a macskakölykeket?… Az egyetlen jó uram három hónapja halt meg. Csak pallér volt szegény. Annyi pénzünk se maradt, hogy gyászruhát csináltathattam volna… Két évig betegeskedett… Ki gondol az özvegyen maradttal? Meg a kis árvákkal? Az Isten? Nohát akkor engem az Isten juttatott ide. Tegnapelőtt egy fazék tej kellett volna. A gyerekek csak száraz kenyeret ettek reggel. Istenem, – így imádkoztam, – egy kis tejrevalót engedj szereznem! És akkor láttam meg a drága szép szert a szekrényben. A kulcs benne volt. Gondoltam: ugyse szivarozik a tanár úr, ha el van téve… és mihelyt az első pénzt megkapom a tanár úrtól, kiváltom, visszalopom…
Mindez keserves zokogás-zihálás közben adódik elő. A kapitány ezalatt hivatalos hangon diktálja mondatonkint az itéletet. Tatik-tetik minden mondat. De a tanár már nem javít. Borcsa asszony is haragos szemmel lesi az itéletet.
Azonban még sok tatik-tetik következik addig Mihálovicsnak buzgón serceg a tolla. A kapitányt meg nem érdekli az asszony élettörténete, hogy hogyan jött el Szolnokról egy kis batyuval és három gyermekkel. Hogyan kapott végre szállást a kutyapecérnél (óh jaj) előpénz nélkül. És hogy az az ember hogyan gondozza a gyermekeit, míg ő dolgozni jár.
– Ha az a jó ember nincsen…
A kapitány emelt hangon végzi:
– Minek okáért nyolc napi elzárásra és a nyolc korona megtérítésére itéltetik.
Az asszony térdre rogyik:
– Kegyelmezzen meg biró úr! A kicsinyeim… óh a kicsinyeim…
Borcsa asszony haragosan néz:
– Csak?
A tanár is elégedetlenül rázza a fejét.
A biró vállat von.
– Kérem, ha nem a 126. paragrafust veszem, az asszony hónapokig itt lesz zárva. A szipkát élvezeti cikknek minősitettem.
– Legalább a gyermekeimnek hadd szóljak kérem, annak az embernek, aki áll az ajtó előtt. A pecér…
– Vicián küldje be a pecért.
Az ajtó kitárul. Az asszony ott térdeltében a gyermekei felé tárja a karját.
A két gyermek az anya láttára nagyörvendezve, vigan berobog.
– Mama! Mamuka!…
S a nyakába esnek.
– A mézeskalács-huszárt…
– A cukorbabát…
– Óh édes pintyőkéim! Kis pintyőkéim!… (S a csecsemőért nyúl. Szerető pillantást vet könnyharmatos szemével a picire, és hálásat a pecérre.) Ha ez az angyali ember nem volna… Ez a pecér úr… ez az én őrzőangyalom!…
A pecér meghatottan pislog a zsebéből kilógó gumicsőre.
A kapitány lágy füstöket bodorít.
Az irnok a tollára vastagodott tintát vakargatja a penicilusával.
A tanár fölkel és megrázza a fejét:
– Visszavonom a panaszt! Ezennel visszavonom! A nyolc koronát is megfizetem.
– Hogyisne! – hördül meg Borcsa asszony. – De már azt nem…
A tanár boszúsan dobbant:
– Hallgasson maga vén satrafa! Vén satrafa!
Rázint a fején, mintha légy szállt volna az orrára:
– Azazhogy: sátorfa!
S a tanár, pecér, vénasszony, mama és pintyőkék kivonulnak liba-rendben a szobából.
Mihálovics nyugodt mozdulattal tépi kétfelé az itéletet.
A kapitány másik pipára töm. Más tárgyalások következnek.
A KIS URFI JÁR
Lelkendezve futott ki az öregbéres a tornácívek alól:
– Jár! A kis urfi jár! – kiáltozta az udvaron ujjongva, amire a cselédnép elhajigálta az ásót, kapát és futott befelé.
A kis urfi valóban ott ingadozott a széles kipadlózott tornácon. Körülvették már akkor a bámuló cselédek, az örömkönnyekben úszó mama és a boldog papa, aki sohase hitte volna, hogy ilyen derék kis ember papájává küzdi fel magát.
Valami elképzelhetetlenül is nagyszerü látványosság volt a kis urfi járása; az öregbéres ki is jelentette:
– Sok gyereket láttam mán járni, de ilyen gyönyörüven nem szedte a lábát egy sem.
Pedig milyen egyszerüen indult el! Ahogy ott játszadozott az öreg dadával a tornác padlóján, a lombos leánderek árnyékában, egyszercsak négykézlábra állott a kis urfi, azután fölegyenesedett két lábra, egészen úgy, ahogy a felnőttek szoktak.
Az öreg dadát csaknem szélhűdés érte ijedtében: a szeméhez kapott és hirtelen beledörzsölt az öklével, hogy nem-e káprázat űzte vele a játékát, azután hirtelen nagyot visított és befutott a konyhába, ahol így kiáltott éles rikoltó hangon:
– Jézus Mária, tekintetes asszony, gyüjjön ki hamar! a kis urfi jár!
A tekintetes asszony keresztülugrotta az előtte álló nagy uborkás üvegeket, úgy rohant ki a konyhából, Borcsa szakácsné is lefordította az öléből az uborkákkal telt szakajtót, Juli meg Tera, a bájostalpu cselédek, hasonló ugrásra használták föl megtermett lábuk izmait.
A kis urfi akkor lépéseket is tett s hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra ingadozva ment egyenesen az anyja felé, aki csaknem az égbe röpült örömében.
Az öregbéres és a cselédek