És mégis mozog a föld. Mor Jokai
sodrából a nagyasszony. – Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és írj.
Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a tollat a kalamárisba, amitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt beletörülte a sárga nanking pantallójába; akkor az is tintás lett; azt azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre megtörülte a zsebkendőjével az orrát, s az orra is tintás lett. Akkor aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be.
– Hát mit írjak, édesz asszonyanyám?
– Legelőször is fogd az ollót, s nyírd körül a papirost; az úgy illik, mikor levelet ír az ember.
Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félremegy, s utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.
– Tehát mit írjak?
– Majd én diktálom. „Tiszteletes tudós rektor professzor úr!”
Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra, mint egy régi poltura.
– Jól van. Ezt már most kerítsd körül, s írd alá, hogy P. H. Pecsét helye. Ez a te címered.
De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is tintás lett.
Elkezdte aztán írni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen betűket, s úgy felment a kezdősorral, hogy a vége majd a diagonális szegletet érte.
– Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra, no.
Béni bácsi aztán másféleképpen fordította a papirosát, s akkor meg az egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betűi a pincébe. A nagyasszony mondta a tolla alá a szavakat. „Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a g-nek csinálj farkat, senki sem ismer rá, hogy micsoda állat. Nagybetűvel írd az Ézsaiást! Most vége van. Tégy felkiáltójelt az utolsó szó után. Most jön a dátum. Most add ide a tollat, hadd írom alá a nevemet.”
Hanem elébb még tanácsos volt végigolvasni az egészet, mert itt is kimaradt egy betű, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kolon sehol sem volt; azt mind bele kellett foltozni.
Akkor aztán a nagyasszony aláírta a nevét. Ő is görbe betűket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony; nem tartozott nagyon szépen írni. Másban excellált.
Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.
Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a papirosboltban. Elébb az ívpapirost keresztben kellett meglineázni, azután, ahol a két vonal találkozott, olló hegyével keresztülszúrni, azután az ollóval a vonal mentében végignyírni; megint szétvenni, megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.
Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa nem volt még akkor, kénfonallal gyújtották meg a jó kecskefaggyú gyertyát, amit Erdélyből rendeltek meg.
Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyolviaszkot, meggyújtotta a gyertyánál, először végigcseppentette a gyertyán, másodszor belecseppentette a bal keze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra, melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a levelet, ráírta a címet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat, s az asztalhoz verte: amitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!
Hanem aztán mikor fel akarta venni a levelet, az oda volt ragadva a forró spanyolviaszknál fogva a másik papiroshoz. Nosza megfordítá, hogy lehámozza a pecsétről az odaszegődött papirost. Azalatt meg odaragadt a levél a harmadik papiroshoz a címirat tintájánál fogva. Úgy, hogy mikor azt a nagyasszony végre készen megkapta, nem állhatá meg, hogy ki ne mondja felőle igaz véleményét.
– No még ennél disznó formább paksaméta nem utazott K-ból Debrecenbe.
Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, amint az a levél fel volt a postára adva.
Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jókedve volt. Cseléd, családtag melegedett, derült arca napsütésénél. Még a háziállatok is megérezték, hogy most jókedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró koca visítva kísérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt vele.
Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, ameddig tetszett neki, amire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: „Az öcsémuram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fenn ül és tanul.” (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De nem volt igaz.)
„Csak hadd tanuljon – mondta a nagyasszony —, neki magánvizsgára kell készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb rá nézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig.”
Hja, egészen más zaj az! Attul tud Béni bácsi aludni.
Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyűlnek a leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Cilike, hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkakoncert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyasszony és Cilike eregetik selyemsima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva csepü kócot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonallá a kuckóban, s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.
A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek; néha a nagyasszony maga is mond egy mesét; neki jól illik a tréfa is; a leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretű ember ezen harmonikus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a nagyasszony felhívására Cilike a maga ezüstcsengésű hangjával elénekli az ő kedvenc nótáját.
Ha a nap végső sugárinál
A fák közt gyepágyad megett
Egy mosolygó arc elődbe áll,
S feléd nyájasan integet,
Nem más az hű barátodnál,
Ki békés örömmel kínál.
Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.
Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamú népéneket; úgy illik az a szájába rokkakíséret mellett.
Azt mondják, hogy nem illik
A tánc a magyarnak;
Nem, ha neki harisnyát
S fél nadrágot varrnak,
Illik gyöngyös pártához,
Kócsagtollas főhöz.
Illik sarkantyús csizmához,
Pillangós cipőhöz.
Ilyenkor meg éppen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édesanyja ringatná a bölcsőt, s dúdolná fölötte az édes altatódalt.
Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a fél szemét tudja felnyitni, ha „cucát” eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy „cucának” nevezik azt az apró kendergombolyagot,