Az élet útján. Margit Kaffka

      Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,

      Hogy elmúlnak mind a derűs napok,

      Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,

      És ősz fejemmel magam maradok.

      Zörgő avarban, ködös alkonyattal,

      A darvak búcsúzása idején

      Ráérek majd jövők titkát keresni,

      S borongva sírni emlékek ködén.

      De ki töpreng édes tavaszi reggel

      Fagyos pusztákon, hulló levelen, —

      Mikor csillámos, szőke napsugárral

      Végigragyogja útját a jelen…

      Egy fáradt pille ringott haldokolva

      Tarlott gallyon, barnás levél alatt.

      Sápadt falombok halovány árnyéka

      Remegve űzött őszi sugarat.

      Nagyon szomorú mese volt az élet.

      A fán már útrakészült száz madár.

      És mind nekem csacsogta búcsuzóra,

      Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

      Bealkonyúlt keserves sóhajomra,

      És csillagkönnyel lett tele az ég.

      Azon az éjen álmok látogattak,

      Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

      Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,

      Mégis egész tündérország befért.

      – És álmodtam merész, nagy boldogságrul,

      Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

      Álmodtam én már sokszor égiszépet

      És mindig fájó szívvel ébredék.

      Elég! Álmodni nem akarok többet,

      Se húnyt reményeket siratni még.

      Tudom: jő majd a józan, szürke reggel

      És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.

      Jöhetne már maga a boldogság is,

      Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

      Valahol egy szomorú asszonyt

      Látott meg Don Juan,

      Ki mint a porcellán, fejér volt

      És csendes, szótalan.

      Gondolta: Jó volna összetörni!

      Megtudni, benn mi van?

      A szívében mi van?

      Közelbe ment, elnézte-nézte

      S a szíve elszorult.

      Ráismert! Egyszer ez a bálvány

      Már a kezébe volt.

      “Egy érintésre vége volna,

      Kegyelem néki!” szólt.

      – Törött szobrocska volt.

      Eredj hát, hogy ne lássalak soha!

      Fellegbúvó csillag majd elvezet.

      Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!

      Ne várnál mégis?… Nem, nem! Csak eredj!

      Míg nálam itt időztél, más tanyákon

      Mulasztottál más, édes perceket,

      Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!

      Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!

      Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!

      Pejkó, nyugodj! – Mit akar ez az állat?

      Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!

      Mér tudna jobban emlékezni nálad?

      Ez dörgés! Menten elered a zápor,

      És hogy jutsz át, ha a patak megárad?…

      Az ablakom majd utadra világol,

      Csak menj!… Ne hidd, hogy meghalok utánad!

      Szekeres Katóka kedden, éjféltájba

      Sír, zokog magába, magányos szobába.

      Maroshegyi posta hozta a levelet:

      “Szombat este óta nem törődöm veled!”

      Feltükrözik a nap maroshegyi tóba,

      Törüli a szemét Szekeres Katóka.

      Könnyű, sebes szóval írja a levélbe:

      “Megcsaltalak rózsám még csütörtök délbe.”

      Faluszépe: Marcsa, guzsalyosba, este,

      Azt a csáti legényt hiába kereste.

      Nem is várta végig, hazaindult lopva,

      Futóvihar szele úgy érte az útba, —

      Nyírfalombot rázta, szöghaját zilálta,

      Dehogy is ügyelt rá, – hej, dehogy is bánta.

      A dorogi búcsún ígérte, fogadta,

      Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja!

      Vasárnapi misén Marcsa, faluszépe —

      Fekete kendőbe – de fehér a képe.

      Szomszédasszony súgja, szomszédasszony kérdi:

      Mi baja? Ki tudja? – Mindegyik elérti.

      Falu szép leánya, de jó, hogy nem látja,

      Belevész a lelke forró imádságba:

      – Veszendő életem nagy Isten, te látod,

      Az én szeretőmön ne fogjon az átok…

      Fehér galagonya – beh virágos!

      Semmi közöm a szomorusághoz!

      Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa —

      Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.

      Tudod-e, hogy letépem a húrod,

      Ha még azt a keserveset húzod?

      Beteg tán a hegedűszerszámod,

      Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot.

      Vén csavargó! Kósza éjfélóra,

      Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra.

      Boros fővel is odajutsz máma,

      Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna.

      Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse!

      Meg találnak haragunni érte…

      Legelőször a szinébül porba öntsetek le.

      – Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre!

      Zsombék