Az élet útján. Margit Kaffka
parton… valaki mesél nekem.
Varázslat kóbor álma szállt-e rám?
Hogy szinte látom: szőke az a lány,
Kicsi, fehér… úgy-e, fázós szegény,
És kék ruhát szeret, akárcsak én.
Mese, mese. – Tavaszestébe régen
Az a leány a jövendőbe nézett,
S szólt: “Már tudom, hogy el fogsz hagyni éngem!
Elhív tőlem valami új igézet.
Csak azt ne hidd, hogy elfelejtelek!
Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek,
Csak hagyd a jöttöd minden este várnom,
Úgy sincs nekem más dolgom a világon.”
Mese… Fehér hullámok útján járva
A hosszan elsikló selyemhabon,
Testvérgondolat száll a szőke lányra.
Hogy: Ismerem. Hogy: Szeretem nagyon…
Kis árva madaram, kedves szegényem!
Tudod, mióta vársz? Tudod, mi régen?
Tudod, hogy ő is álmodik veled?
Tavaszestébe… másnak emleget.
1902
MÉH-TÖRTÉNET
Kimondtam a szót, mire készültem régen,
Terveket űzve sok felleges éjen.
S vad gyűlölség meddő szikrájaképen
Felésziszegett szómban a fulánk.
Elszállt a szavamban… elszállt a szívéhez,
Éreztem, amint döbbenve felérez,
És láttam, ahogy az arca fehér lesz,
Átillan homlokán egy percnyi láng.
Ennyi! – Most jön-megy a nappal, az éjjel,
S nem jön vele vágy, soha terv, soha kétely,
Nincs mire készülni öngyilkos hévvel.
Kimondtam a szót – s vele végem!
E szóban elhagyta a szívem a vér.
Agyamból kiégett minden kicsi ér.
Nem tudok élni és nem volna miér,
Hagyjatok! – meghalok! Hagyjatok éngem!
1902
VÁNDORÉNEK
Amerre járok, nő virág elég:
Csak szaggatom, te jutsz eszembe még.
A legszebb rózsát küldeném neked,
Hiába – messze vagy te, nem lehet —,
Míg odaérne, elhervadna rég!
Van egy galambom – a szárnya fehér —,
Azt küldeném el, a válaszodér’,
Sebes a röpte, csakhogy – tudom én,
Ott van a fészke erdők peremén,
Ott elmarad, nyomodba sohse ér.
És a szívemben – édes emberem,
A nóta is már hasztalan terem.
Ha záporok szele vinné, – — – de lásd,
Elszéled az messze völgyeken át,
Szívem dalát rábízni nem merem.
1902
VÁGYAK
Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e, jól van szabva a ruhám?
Színes szalag, csokorba szedve mind,
Ilyen a szívem is, könnyű, vidám.
El innen csak! Sokadalomba vágyom,
Ahol repkednek balga kacajok,
Futószerelmek szállnak tüzes szárnyon. —
Nagy, halálos jókedvet adjatok!
Mulatni akarok!
És mégis, mégis, e homályos zúgban,
Csillapító csendben jobb volna tán,
Itt csak valami néma, tompa bú van
És béketűrő, mélységes magány;
Jobb volna itt maradni minden este
S az éjszakán, míg jön a virradat
– Behúnyni a szemem és várni egyre
Az idő, az idő míg elhalad
És betemeti azt a holt nyarat.
1902
POGÁNY IMÁDSÁG
Nagy Istenek! Elég, elég a csendből!
A béke megfullaszt, – beteg vagyok.
Hát nincs viharszél, hogy szembekacagjam?
Itt minden hallgat, minden mosolyog.
Vitorlatépetten, tajtékos árban
Hogy szállnak a boldog, szabad hajók!
Szörnyű, hogy itt zátonyra jutva várjam,
Míg rámfut a repkény, besző a pók.
Nagy Istenek! Szedjétek össze nékem
A csillogó s a gyilkos napokat,
Abbul szűrjétek az életek éltét,
Szikrázzon, égjen minden pillanat!
A sok, közönytül terhes, lomha évet
Vegyétek vissza! Másnak engedem.
Csak egy napot! De gyönyörbe temetve,
Vagy villámfényes ünnepet nekem!
1902
TALÁLKOZÁS
Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
Mint hajnalidőn gerlice szava,
Felhangzott szüntelen.
A férfi nézte és ámulva szólt:
– Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt,
Én így nem ismerem!
Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
Leült mellé és súgva magyarázta,
Hogy “mi a szerelem?”
Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
– Igy sose bánt velem!
Nemrég – szerelmük végső idejébe —,
Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
Magányos estvelen,
Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza,
Akartak még – s már nem tudtak egymásra
Rámosolyogni sem.
1902
EGY MADÁR
Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.
Szeret, gyülöl,