Az élet útján. Margit Kaffka
kételkedőn.
S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
– Elvonult bölcs-é az az egy
Vagy boldogtalan számüzött?!
1902
KÖSZÖNTÉS
Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek —
Lengő, testetlen árnyak már – nem élnek.
Rég volt, hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! —
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt – adj Isten álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903
EPILOGUS
Hogy ott jártam az ismerős vidéken,
Csüggedt, szomorú ember fogadott.
És mondta halkan, sóhajos beszédben:
– Édes vigasztalásom elhagyott,
Kis Rózsi elment, kis Rózsi halott…
Árnyék borult szavától a szívemre,
S árnyék húzódik át völgyen, hegyen.
Nemrég e tájék – ért kalászok rendje,
Ösvény, csalit – mind kedves volt nekem.
Tán most is – azt a napfényt keresem?
Mi történt? Egy édes gyerekkacajjal
Van csak kevesebb madárdal a földön,
Mindössze: üresen talál a hajnal
Egy kicsi nyoszolyát, – ezen tűnődöm,
Csüggedt, szomorú szívvel tépelődöm.
Egy nyoszolyát, amelyen annyi estve
Hallgattam a lélekzeted neszét,
Bársonypilláid rebbenésit lesve,
Kék vízi-lányrul mondtam a mesét,
– Aranyhaját, hogy oldja, bontja szét…
Mindössze csak egy mese maradt félbe,
S visszakerült, – onnan küldték az égbül,
Elolvasatlan, rózsaszín levélke,
Sorsod. – Csak elaludtál mese nélkül.
Anyácska hívott! Ki veheti vétkül?
De itt azóta lomha, szürke árnyék
Feküszik végig völgyen és hegyen.
Mit is keresnék még itt? – Mire várnék?
Csak el, tovább! Oly nehéz a szívem!
S az árnyékot hiába kergetem.
1903
MADONNA
Recseg a szálfa, izzik a szőnyeg,
Zúg a kiáltás, a lárma vad.
A halmon – a seikh sátora lángban.
Jaj, szerte-sikoltoz az asszonyi had.
És áll a nagyúr ott hangjaszegetten,
És nincs ki bemenjen, nincs ki segítsen.
– Szunnyad a seikh kisfia benn.
Az anyja alélt már rabasszony ölében,
Sok udvari szolga szepegve buvik.
De ott… a csoportbul egy szerecsen asszony
Kitör és rohan az égő kapuig.
Már benn van…! Kihozza, megmenti a dajka!
Ég óvja! Legyen az Alláh keze rajta!
– Szunnyad a seikh kisfia benn.
Recseg a szálfa, izzik a szőnyeg,
Némul a jaj, szó ajkho’ tapad. —
Nézzétek, ott van! Keblin a gyermek!
Sistergő, üszkös gerincfa alatt.
Keblin e g y g y e r m e k – takarva rongyba
Az ő k i s f é r g e – szolgaporontya…
– Szúnyad a seikh kisfia benn.
Ott áll. Feléje szitok, üvöltés,
Felemelt öklek erdeje száll.
Köntöse szélin tűzkigyó surran,
Nincs út előtte, mögötte halál.
Igy – lángtul övezten, fiára hajolva,
Vérszin glóriában a f e k e t e M a d o n n a…
– Már szunnyad a seikh kisfia benn.
1903
LEGENDA
Hallga csak! Mese szól. Ganges-parti nádban
Ősbozót regélte, fehér éjszakában
Ingó holdsugárnak.
Parti szél hallgatta, röptiben elkapta,
Ingatta-lengette, valahol elhagyta,
Mikor belefáradt.
– Sugaras hajnalán az öreg világnak,
Mikor ifjú földén még istenek jártak
És virult az Éden,
Bűbájos csoda állt, szent paradicsomfa,
Ágas-bogas, ékes gyümölcsbe borulva
Az öröm kertjében.
Szólt Bráhma: E fában kedvem telik nékem,
Áldással megáldom, malaszttal tetézem,
Oly igaz, mint élek.
Lelket csókolok rá. Leszen a termése
Élő csodagyümölcs, osztályosa, része
Szívem melegének.
És lőn, amint mondá. De hogy tovaszállott,
Ott terem a másik, az ősgonosz Átok,
A sötétség atyja.
Éles tőrt von elé, s csak úgy tréfaképen
A sok érző lelket elmetszi középen
S otthagyja kacagva.
Hogy a hajnali szél a lombot megrázta,
Félgyümölcs, feleszív széthullt a világba, —
Viharos pusztákba.
Hangos lett az Éden fájdalmak jajától,
Félszív a felétől messze került, távol
S lett elhagyott, árva.
Azóta mindmáig nem szűnt el az átok,
A vihar még egyre járja a világot —
És bár ázva-fázva, —
Csupa gyászos lélek temetné a gyászát,
Csupa társtalan szív keresi a társát,
Sohasem