Akli Miklós. Mikszath Kalman
fokozása, az összegyűlt pajkosság, életkedv csapra eresztése, hogy kicsurogjon, elfolyjon a semmibe, az elfeledésbe. Ehhez háborítatlan magány kell. Az intézetben mindig fogadnak sürgős látogatókat. Csak szerdán délután nem. A szerda délután még a sürgősség alól is ki van véve.
Annál meglepőbb volt tehát, hogy türelmetlen csengetés hangzott fel a kapunál élesen. Az épület egész zárdaszerűen, magas kőfallal volt körülvéve. Átbeszélni bajos lett volna, hanem egy kis lék volt csinálva a kis tölgyfaajtón, azon át lehetett valahogy látni és beszélni is.
Az öreg kapus, Dimitri, betegen feküdt ma, helyette az oldalbordája, Frakáti (Frau Kati) végezte ezt a tisztet, férje papucsában csoszogva jött jelenteni a madamenak:
– Egy fiatal ember akar az asszonysággal beszélni.
Ohó, egy fiatal ember! Villámként terjedt a hír szájról-szájra, s ahogy fegyveréhez nyúlt veszély idején a katona, minden lány a toilettejét kezdte igazgatni.
– Az lehetetlen. Pláne egy fiatal embernek. Mért nem mondta neki, hogy most nem lehet? – förmedt rá Szilvássyné.
– Mondtam, de nem akar tágítani. Az asszonysággal akar beszélni.
A madame gondolkozott. Hiszen megeshetik, hogy valamelyik növendéknek apja, anyja haldoklik, tehát sietve hazaviszik.
– Nem mondta az illető, mit akar?
– Nem mondta. De azt hiszem, valami nagy úr lehet.
– Honnan gondolja? – kérdé Szilvássyné kíváncsian.
– Mert két pofont ígért, ha be nem eresztem; az egyiket hogy majd ő adja, a másikat pedig, hogy az asszonyság adja.
– No, én az enyimet elengedem, Frakáti – szólt mosolyogva a tulajdonosnő —, mert a szabályok szerint járt el; ami a másikat illeti, hát majd meglátjuk.
S egy királynéhoz illő méltósággal emelkedett fel karszékéből, mely oda volt állítva a pázsitos hely közepére, mint egy trónus. Sovány, magas, kevély termete volt, s okos, éles arca, melyet ősz hajfürtök körítettek matrónai egyszerűségben.
Sietve ment a kapuhoz és kinézett a kémlőlyukon, de úgy látszik, nem ismerte föl a jöttet.
– Ki van odakünn? – kérdé.
– Akli Miklós.
– Ön van ott, uram? De talán eltévesztette a napot? Holnap lesz a kisasszony kimenője.
– Még ma óhajtanék vele beszélni.
– Ma nem lehet – vágott szavába Szilvássyné —, a szabályok értelmében.
– Valakinek a megbízásából, madame – hangzott újólag kívülről. – Nem akarom nevén nevezni ő Valakiságát. De hisz tudja a madame.
– Oh, mindenesetre, mindenesetre – sietett felelni a madame. – Meghajlok Valaki előtt. Azonban az időpont alkalmatlan. A növendékek mind itt künn vannak, labdáznak, játszadoznak és a toilettek hiányos volta… hisz tetszik tudni.
– Inkább behunyom a szemeimet, madame, míg az udvaron átmegyek.
– Nem jobb volna, ha magával vinné a kisasszonyt?
– De jobb volna.
A madame odaintett egy pápaszemes, köpcös nevelőnőt, aki két kampaverő fát vitt a kezében:
– Küldje ide kérem, Búzavirágot!
– Búzavirág! Búzavirág! – hangzott egy perc múlva szerte a kertben. – Búzavirág kerestetik.
A Búzavirág e percben egy sűrű hársfa egyik ágán himbálódzott láthatatlanul, ahová egy fészek kedvéért mászott fel. Ügyes volt a Búzavirág, mint a mókus, és fogadott a Levendulával (Szepessy Klárával) egy hőscincérbe (mert Levendulának kettő volt), hogy ő feljut a fészekig és megnézi, mi van benne. Hát fel is jutott, felhajtva fehér virágos batiszt-szoknyáját térden felül s ott görcsbe kötve, hogy ne legyen alkalmatlan útközben a mászásnál, everlaszting cipőit levetette s úgy harisnyában kúszott fel a fészekig, ahol, képzeljék csak, öt apró, tarka tojást talált. Jaj, milyen picinyek, milyen édesek, milyen tarkák! No, lett nagy riadalom. Tojást talált a Búzavirág! Mutasd csak, szívecském, mutasd csak!
Szaladtak hatan is a fa alá a nagy csodára.
– Hajíts le egyet, Búzavirág!
– De megengedi-e a madame?
– A madame éppen nincs itt most, hívatták a kapuhoz.
– De megengedi-e a madáranya?
– Oh, te bohó! Hiszen az sincs itt. Ki tudja, hol röpköd. Valahol Magyarországon. Aztán a tojásnak nincs anyja, kis oktondi, a tojásnak csak gazdasszonya van. A tojás még nem fiók, tudd meg azt!
A Búzavirág ki volt pirulva a mászástól, meg a fölfedezés örömétől, éppen olyan volt az arca, mint az almafa virága, a haja pedig fölakadt valami gallyban, kioldózott, s mint a napsugarak aranykévéje csillámlott, világított a zöld lombok közt.
– Hát jól van – szólt lihegve —, lebocsátok egyet, de nem fáj-e az a tojásnak?
Nevettek aggodalmán társnői, s kifeszítettek négyen egy nagy kendőt a fa alatt, hogy abba hulljon. Potty! Az egyik leesett. Egy nagy sikoltás hallatszott, majd fölharsant az öröm. Hopp, nem tört el! Enyim. De biz az enyim. Aki kapja, az marja! Hajítsd le a többit is…
Ebben a percben indult meg a keresés a Búzavirág után. Hol a Búzavirág? Keresik a Búzavirágot. Hamar, hamar, Iluska! Hivat a madame. Valaki itt van. Ereszkedj le íziben.
Búzavirágnak semmi se volt lecsúszni, egy pillanat és topp, lent volt a gyepen, leoldotta, lesimította a szoknyáját, megigazította a haját és nagy ugrándozással futott a madame-hoz, mint egy szétszilajodott, szétjátszott bárány.
– Búzavirág, lelkem – mondta a madame —, csinálj hamar odabent a szobádban egy kis toilettet, mert itt van érted Akli úr. Beszélnivalója van veled.
– Akli úr van itt? – kiáltott fel Búzavirág élénken. – Hol van?
– Kívül van a kapun.
A leányka szelesen futott a szobája felé, de a folyosó lépcsőjéről átkiáltott Aklinak:
– Jövök, jövök, Klipi-Lipi. Csak egy kis türelmet kérek.
Búzavirág gyorsan öltözött. Mintha csak maguktól szaladtak volna rá a ruhák. S mikor aztán odasimultak, ki a vállaihoz, ki a csípőjéhez, úgy látszott az egész, mintha vele nőttek volna, ahogy a madárnak a tolla. Akkor az a bolondos szoknya volt divatban, amiből a derék mindjárt a hónaljánál kezdődött, hanem azért ebben is szép volt a Búzavirág.
Föltette a rózsabimbókkal díszített kalapját, megkérdezte a tükröt, s a tükör azt felelte: »Csinos vagy, Búzavirág, kimehetsz.«
Még a szemöldökén simított egyet, fölkapta a csipkés mantilláját és vidám menuette-lépésekben lebegett ki az udvarra, ahol legott kinyitotta a kapu kis ajtaját Frakáti.
– No hát, itt vagyok, Klipi-Lipi, mit akar? – S meghajtotta magát pajkos hódolattal.
Az az enyelgő hang, az a természetes, vidám és tréfás bizalmaskodás varázslatos melegséggel szokta át— meg átjárni az Akli lelkét, de hasztalan, ma ott nagy zúzmara lehetett, mert el se mosolyodott a kedélyes beköszöntésre.
– Egy kis komoly beszélgetésem volna önnel, kisasszony.
– Komoly beszélgetés? Maga tréfál. Hát szokás énvelem komolyan beszélni? Igazán kíváncsi vagyok.