A sipsirica. Mikszath Kalman
is öreg vagyok, de az ördög bennünk még fiatal. Csukja be korcsmáját, és ami még hátravan az őszi verőfényből, élvezzük ki, kart karba fonva; az én Jahodovsky komám örömmel fogja nézni az égből.” De addig is, míg Jahodovsky az égből nézné a dolgot, Druzsba tanár úr mindennap azzal a gondolattal nézegette a vérbélű, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer majd az övé lesz, és íme most… Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek a végére kell járni.
Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskát s igyekezett közömbös hangon kérdezősködni, de bizonyos reszketegségtől mégsem tudta azt mentesíteni.
– Tudja-e, Jahodovska, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?
– Ugyan mit? – kérdé Jahodovska kíváncsian, mert nagyon szeretett híreket hallani.
– Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…
Merőn szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt dúskálódott.
– Hess onnan, te cudar! – kiálta rá s a kezében levő asztalkendőt lobogtatva, próbálta lekergetni. – Nézze meg az ember, hova veszi be magát?
– Hagyja csak a kakast, Jahodovska, hagyja – szólt közbe Druzsba úr komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. – Az egyik kakas csínyjeit nem lehet a másik kakas csínyjeivel eltakarni. Maradjunk csak az első kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról, Jahodovska lelkecském.
– Miféle tyúkról? – kérdé az asszony váratlanul erős és vidám tekintettel.
Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet, mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr szeretett volna beleharapni.
– Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? – folytatá Druzsba úr.
– No, hát miért jár? – kérdé Jahodovska hányiveti hangon, hullámos barna haját megigazítva.
– Azért, hogy magát nőül akarja venni – bökte ki végre a professzor úr.
Jahodovska felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei szinte ugráltak a nevetéstől.
– Ostobaság, bolondság! – kiálta fel. – És ezt beszélnék a városban?
– Ezt – szörnyülködék Druzsba úr.
– Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy nőül akar venni. Én még nem láttam belülről.
– Kit? Mit?
– A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik, iszik, és olyan vendégem, mint a többi.
– Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? – kérdé a tanár megkönnyebbülve.
Jahodovska tiltakozón emelte fel karjait.
– No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak őérte élek. Őt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok, Druzsba úr, semmi egyéb, és anya akarok lenni végleheletemig. Én nem létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltől estig a kimerülésig, hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba komámuram, mondja csak?…
Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai, melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.
Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s meghatott hangon felelte:
– Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovska. Kegyed példátlan anya és bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az első, s ha őt boldoggá tesszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a többi… Úgy van, a többi… Azazhogy – süttessen kérem egy rostélyost és húzzon rajta végig egy kis fokhagymát… de csak leheletszerűen, Jahodovska!
A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a törzsvendégek közt szájról szájra kelt, amit Jahodovska mondott, nem győzték mondogatni egymásnak: Nagyszerű anya. Remek anya. Ilyennek kell lenni egy anyának.
És most már beállott a szélcsend egész őszig. Minden maradt úgy, mint azelőtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát, nemegyszer maga ment be a konyhába, hogy a palacsintát sütő Jahodovska mellett legyeskedjék, s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröccsöt, némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az előkelő öregúr is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan szürcsölgette, felváltva mulattatták az özvegy és a sipsirica. Egy nagy csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt, és csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenőben kocsijához kísérte az öreget.
Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elő magát. Pusztán egy morzsa; de a “Páva” verebeinek az is elég volt. Egyszer az öregúr ott felejtette az asztalon zsebkendőjét, mellyel a cvikkerjét törülgette volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát, aztán utánakiáltott a kifelé tipegő öregúrnak:
– Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendőjét.
Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt erőltetett és a fele útra visszatért a kendőért.
– Ösmer ön engem? – kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán feltűnő kedvetlenséggel.
– Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta magát.)
– Kuvik? – kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében nyilatkozik.
– Nem. Kovik.
– Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek, uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok méltóságos.
Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.
E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípős idők miatt az asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezőbe, mely nyáron üres volt. Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje megszűnik.
Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetődött a templomba s éppen javában szundikál vala, magát félig-meddig a “Pává”-ban álmodván, amikor a szószékről, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovska, szül. Globa Franciska neve.
– Mi volt ez? – kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy krisztinavárosi szatócstól.
– Ej, hát házastársul veszi valaki.
– Lehetetlen – dadogta a professzor elhalványulva. – És kicsoda?
– Bizony én nem vigyáztam meg.
– Misztifikáció! – szólt a professzor hangosan és felugrott, de észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.
– Engedje meg a főtisztelendő úr, hogy kérdést intézzek a házassági hirdetés iránt; nem jól hallottam.
– Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, – olvasta le a pap a kezében levő céduláról.
– Lehetséges