Tanár úr kérem. Frigyes Karinthy
annak az embernek, hogyha a fedelet leradirozza, eladhatja új könyvnek. Egy kicsit csal, mit tesz az? Ha ő kérdez, egy koronát kérek – ha nem kérdez, csak mond egy összeget, hússzal többet kérek, mint amennyit mondott.
Állok egy-két percig a kirakat előtt és az üvegen át tanulmányozom a terepet. Kicsi, öregember: szemüvegen át néz valami képet. Kilencven fillérért is odaadom. Komoly, öregember.
Hirtelen nyitok be. Az öreg most beszél valakivel: oldalt néz rám, nem köszön, mikor belépek. Ismeri már az emberét. Nem zavarom, állok türelmesen, köhögök. Egyszerre végtelen, bús kishitüség tölti el a szivem, magamban szeliden, könnyes megadással simogatom az öregember lelkét. Te hideg, kemény öregember, értsd meg a szegény, szegény, szegény diákot, aki hetek óta csüggedten és reménytelenül, szeretne már, oh úgy szeretne egy kis törmelékcsokoládét, egy kis gummit, amiből csúzlit lehetne csinálni, egy olyant újrendszerű matricát, egy épithető papirházat – és pénzt, sok pénzt, egy koronát, kettőt, magáért a pénzért, l’art pour l’art. Látod, én értelek téged, te öregember, tudom, én tudom, hogy magadnak is annyiban van, hogy nehéz a dolog nagyon és hogy ez a könyv piszkos. És látod, én odaadom neked 70 fillérért.
Az öregember közben tovább tárgyal. Hozzám nem szól semmit, értjük mi már egymást: hirtelen kinyújtja oldalt a kezét és én beleteszem a könyvet. Beszél a vevővel, megforgatja két ujja közt a könyvet, rettenetes undorral kinyitotta… istenem… Igen, éppen a rozmárnál nyitotta ki és ott van a kőporos oldal. Hatvanért odaadom neki, egye meg.
Lelöki az asztalra.
– Régi kiadás – és szakadt, hiányzik.
A világ elsötétül előttem.
– Ezt használják a Markóba’… mondom vad daccal, elszorult torokkal.
– Tudom. – És tárgyal tovább. Levegő vagyok.
Tétován, percekig állok. Embertelen keserűség ül a mellemen.
– Harmincért odaadom, – szólok végre halkan.
Az antikvárius tovább beszélget a vevővel. Két perc mulva felel, mikor már nem is számitottam rá. – Negyven fillér, – mondja, de nem fordul felém.
– Rövid számadás. Ez még a mozira se elég. De a perc elhatározó. Bátran, gyorsan, fejest a helyzetbe – utánam az özönviz. Hirtelen előkapom a vadonatúj Stilisztikámat, ami ma is kell.
– Ezért mennyit ad?
Összesen egy korona és hatvan fillért fizetnek ki a kasszánál, – oh, a Stilisztika kellett neki, a nyomorultnak, a sátánnak, az én idei Stilisztikám, azt elhiszem, kapott utána, elvitte, kikapta a kezemből, nem is volt időm meggondolni.
És most mi lesz?
Mi lesz? Mi lehet? A pénzt itt szorongatom a kezemben.
Holnap visszaveszem a Stilisztikát. Kérek ehhez a pénzhez még egy koronát léniára és visszaveszem.
Holnap elmegyek címet irni, falat hordani. Holnap beállok hajósinasnak.
Holnap visszaveszem a Stilisztikámat.
A jó tanuló felel
A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál; – szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. “A Steinmann miért tudja megtanulni?” kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiutól. “Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg”, mondja az apa és a fiu valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik és titokzatos szavakat tud, amit csak az egyetemen tanitanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolut.
Steinmann felel.
Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt; halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia Rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicêtre foglyai közül előszólitják a halálraitélteket: mindig igy tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erőfeszitésben kapkodnak lélegzet után, – még van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit. Tanár ur, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed és behunyja a szemeit: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen elbujik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszönöm szépen, nem tud semmiről, őt irják be a hiányzók közé, törüljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar résztvenni a közélet küzdelmeiben.
A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet, – Altmann, aki az év elején Katonára magyarositotta a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést. De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak és a tanár becsukja a noteszt.
– Steinmann! – mondja egészen halkan és kivételesen.
Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll, – a melletteülő kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma és mellékes, dekorativ szereplője egy nagy eseménynek.
Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, mig a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére és letörüli a táblát.
– Hát, – mondja a tanár és gondolkodva húzza a szót – majd valami érdekes példát veszünk…
A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbüvöli a grófot s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.
– Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf.
– Egy kúpot, – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbizott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtan lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkózom vele.
– Különben, – mondja a tanár hirtelen, – vegyünk inkább egy csonka gúlát.
– Csonka gúla, – ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.
A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassankint intim dialógus alakul