Buda halála: Hún rege. Arany Janos

      Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,

      Meddig szeme látta, be se’ látta mindet:

      Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,

      Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:

      Én nem tudom, e nép mire gyül mostanság,

      Avvagy mire véljem Etele parancsát:

      Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,

      Nincsen is a húnnak sehol ellensége.

      Máskép se javallom, igazat megvallván,

      Mert enyim a pálcza, most, béke uralmán,

      Népemet a nyájtól zaklatja hiába,

      Elegyíti harczát békém poharába.

      De micsoda harcz ez, mely vakon igy lázad?

      Gondolom ez játék; afféle vadászat;

      Mint öreg embertől hallani még helylyel,

      Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.

      Hanem, attól tartok, ő teszi, ő bánja:

      Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,

      Akkor se’, ha fegyver igazán kell majdan;

      Igy Etele csúfra maga marad bajban.

      Erre az ősz Detre: No no! – halkal inti,

      Tudja öcséd, mit tesz; hogy kedve szerinti

      A népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,

      Örömestebb fordul lakomára, vadra.

      Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,

      Meglásd, mire vége, milyen ember lesz ő;

      És te magad kérded: „Buda király hol van?

      Csak üres árnyékát taposom a porban.“

      Ily szócsere lőn ott. Hanem Etelének

      Mi gondja ezekre s valamit beszélnek;

      Ő kora hajnaltól paripán ül estig,

      Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.

      Hadait fárasztja, töri a mezőben,

      Déli napon úgy, mint viharos időben,

      Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,

      Hosszu sovány böjtben szomju inye szárad.

      Rendeli a népet zászlókba nemenkint,

      Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;

      Hét nemet igy állat, régi szokást nézve,

      Mind a hetet oztán szeli több uj részre.

      Sereg ott seregből csapatonként válik,

      Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,

      Lovagot külön csap kaszás szekerektől,

      Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.

      Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:

      Kiki szabott helyét mint nyíl odahagyja,

      S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;

      Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.

      Kürtölteti: „nemre!“ – akkor a nép oszlik,

      Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik!

      Kürtölteti: „hadra!“ – ekkor az egyféle

      Fegyver külön indul maga tett helyére.

      Mint olaj a viztől, bár összevegyítnék,

      Elvál, maga társát felkeresi mindég:

      Úgy Etel is bármint seregét zavarja,

      Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.

      S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő

      Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:

      Etele azonkép hadai forgását,

      Keze intésével intézi varázsát.

      Néha ugyan történt, hogy – mint anya végett

      Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, –

      Valaki nem lelte, hol az ő állása:

      Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!

      Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,

      Száguldva mezőben szanaszét iramlik:

      De, mikép nagy foltja sereges madárnak,

      Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.

      Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,

      Minden csapat éllel meredez a sorbul;

      Mint gyermeki játék – csürcsavarintóban,

      Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.

      S valamint jó béres kezében az ostor:

      Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,

      Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:

      Megérzi bizonynyal, kire majd ez csattan.

      Igy a király napról sergét töri napra;

      Néha meg álmából éjjel veri talpra,

      Esteli éhomra falatozván máskor,

      Megriad a kürtszó, első harapáskor.

      De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,

      Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé;

      Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:

      Ki gondol ilyenkor testi viadallal!

      Sok legelő nyáját terelik a pusztán:

      Ha levágnak egyet, jő második oztán;

      Igy rendre gulyáit a nagy sereg éli,

      Ura gazdagságát jóllakva dicséri.

      Nem is emlegettek ott egyebet nála,

      Etele a húnok igazi királya;

      A legutolsó is érzi magát jobbnak:

      Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.

      Büszkén valamennyi érzi a hún ember:

      Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. –

      Így Etelét, mondom, sokat emlegették;

      Buda király meghalt, tán el is temették.

      És bizony akkor már csak Etelén álla,

      Maradni a népnek egyedül királya:

      De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;

      Jó Buda bátyjához szereteti kellő.

      Azért, mikor a nép immár keze alatt

      Betanult eléggé, mint a parancsolat,

      Hadait állásban hagyja kivül rendén,

      Maga szól Budának, palotába menvén:

      Bátya, ne vedd tőlem e hadi