Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet). Benedek Elek
s hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem külföld Ausztriának Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s most tünik ki teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész hétre való kalács sül benne.
S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már bizonyos vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt, embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?! Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen merit uj erőt, uj hitet – ó de szép az élet!
Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?.. Családok szakadnak ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az uj régi hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket, mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak. Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három „nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a madár. Lovaslegények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A két adjutáns szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk, hogy üljön be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom, hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.
László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik, hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldovába aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur elmés meséje, Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az „orosz“ mesét s helyébe az én „csángó“ mesém került. És azóta vándorol az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön, tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, ez a mesevándorlás, nyájas olvasóm.
Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét – mindent. Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren; hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy leány.
– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös jegyösöm. Az anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk.
– Hát mért nem hiteltetek meg?
– Nem vót rá időnk.
– Nem?
– Nem istálom, mer’ ahajt a minap keresztelkedtem ki, nem vót idő a kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni.
– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek Magyarországon.
Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra.
Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a faji beolvadás. De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró tiszaeszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet adtam:
Hozunk egy zsidót is,
– de kikeresztelkedve.
Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, kaláccsal. Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a meghódolt népek, a hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás: hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend, áttáncolják az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a „testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való vért“. Az egy-kétperces megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot, ropogós-pirosra sült malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az