Eredeti népmesék. Arany László
a sok kincset felrakták a nyeregkápába, avval útnak indultak.
Mentek-mendegéltek, elértek ahoz a városhoz, ahol menet a két öregebb királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek, látják hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek ember meg kiséri; kérdi a királyfi egy embertől, hogy miféle emberek azok, akiket akasztani akarnak? mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?
Felelt rá az ember:
– Jaj felséges királyfi hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én hogy hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél hogy itt ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se’ mozditottak odább, semmit se’ csináltak, hanem egyik korcsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztül mentek a nyakán, mert amint a világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát hogy egy krajczárjok se’ maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek egy szegény kupecz embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy fel ne adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! a gonoszságot a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették, most már lakolnak érte.
Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két testvérje, mindjárt ment a birákhoz, kérte őket hogy ilyen gyalázatot csak még se’ kövessenek el két királyfin, azon felül jól meg is kente mindegyiket, úgy hogy osztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a királyfi ment egyenesen a testvéreihez, össze-vissza ölelte-csókolta őket, vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt mindnyájan haza felé. A királyfi az úton elbeszélte nekik hogy milyen nehezen, jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el; meg mindent, a mi csak történt vele; de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat tőle, a szemébe se’ mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket mint azelőtt.
Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak, megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek. Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt, az is ráhajtotta ő rá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi, mikor látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak hogy milyen nagy szégyen lesz ő rájuk nézve, ha az apjuk megtudja, hogy az öcscsök mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik roszat a másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy ők szerezték meg a madarat. Ugy is tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét, azután a királyfit szúrták keresztül; már épen a király kisasszonyt is megakarták ölni, hanem az felébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond ő meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonoszszívű, vadállatnál is vadabb királyfit is meginditotta ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, a mit az öcscsök szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, haza mentek. Volt nagy öröm királyi apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a bor mint az árvíz, mindenkinek jó kedve volt az egész háznál, csak egy volt szomorú, egy volt a ki éjjel-nappal mindig sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak veszszen el minél elébb; az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az? azt felelték, hogy a kaliczkát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg. Mikor pedig az öcscsökről tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se’ tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd haza jön az, de még azóta bizony fele útjára se’ ért, lám ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz! épen úgy, mint öcscsök elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.
Hiába volt azonban ott az aranytollú madár, nem segített a királyon semmit, mert csak úgy jött volna meg a szemevilága, ha az éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha senkit nem eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart hozzá, menni. Összehivatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! azok se’ mentek semmire, egyik egyet, másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.
Egyszer, mikor épen ott rugdalózott az ezüst ló, az udvar közepén, nyillott a kisajtó, hát ki jött be rajta? nem más, mint a legkisebb királyfi meg az inas. A mint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szemevilága mindjárt megjött tőle, úgy látott mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy mentette meg a bátyjait az akasztófától, azután elmondta, hogy mikor ott hagyták a bátyjai az erdőben megölve, ezt a róka hogy hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őtet is az inassát is avval a fűvel, a mivel azelőtt már a kisasszonyt is felelevenítette. „Hanem már most édes apám tartsunk lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.“
A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig oda adta fele királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem azután megint eltünt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.
A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, mig meg nem halt.
A BOLTOS HÁROM LYÁNYA
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy boltos, annak volt három olyan szép lyánya, hogy nem volt párjuk hét vármegyében, de mégis legszebb, legkedvesebb volt a legfiatalabbik, az apja is legjobban szerette.
Lakott azon a vidéken, egy pusztán, egy gazdag gróf, a kihez az a boltos minden két-három hétben egyszer vitt ki mindenfélét a boltjából, a mi a háztartáshoz szükséges volt. Egyszer sok pénzt kapott ettől a gróftól, víg volt nagyon, mikor hazaért kedve kerekedett egy kicsit mókázni a lyányaival. Oda hívta őket maga mellé, tréfálódzott velök. Egyszer eszébe jutott, hogy valjon melyik szereti őtet ezek közül legjobban? Gondolta hogy legjobb lesz megkérdeni.
– No kedves gyermekeim – szólalt meg – mondjátok meg nekem, szeretném tudni, melyitek hogy szeret engem?
A legöregebbik mindjárt a nyakába borult, össze-vissza nyalta-falta:
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-gyémántot.
A középső is össze csókolgatta:
– Én meg úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-aranyat.
Csak a legkisebb nem szólt semmit, az nem borult a nyakába.
– Hát te édes lyányom – kérdezi az apja – hogy szeretsz engem?
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a szép fehér sót.
Nagyon megharagudott ezért a boltos, hogy hát őt a legkedvesebb lyánya csak úgy szereti mint a sót, a miből négy garasért egy fontot adnak! mondta a lyányának másolja meg a szavát, mondjon mást, de a lyány nem mondott, hanem még, – hogy látta hogy az apja haragszik, – kiment a szobából. Akkor a két öregebb testvér, a kik haragudtak a hugokra, mert szebb is jobb is volt mint ők, – ráestek az apjokra, hogy ezt még se’ tűrje szó nélkül, ez szörnyűség,