A vörös regina: regény. Abonyi Árpád
fogom elfelejteni, ráordított:
– Nyomorult orgyilkos! Az ilyen becstelen katonát, mint te…
S a főhadnagy úr nehéz ökle minden acélkalapácsnál súlyosabb erővel zuhant le a kozák fejére. A rettenetes ütés földhöz sújtotta a kozákot, a feldühösödött emberek pedig megragadták, s még mielőtt a kapitány úr tiltó parancsa elhangzott volna – egy szempillantás alatt hátra csavarták karjait, hogy visszájára kössék gúzsba, mint ahogy a farkast szokták. A kozák azonban szilaj és erős ember volt – roppant erőfeszítéssel kirántotta hátracsavart jobbkarját a szorításból és akkorát vágott a vele szemben álló Pitelka Tóni arcába, hogy annak menten eleredt orrán-száján a vér. Másodszor is ütésre emelte karját ez a szőrös képű izmos vadállat, de oly eszeveszett lendülettel kapta öklét a levegőbe, hogy egyensúlyt vesztve hátratántorodott és belezuhant a mellette izzó kazal-hamu zsarátnokába. Egy csomó szikra csapódott fel a levegőbe, s a zuhanás nyomán támadt lyuk ismét betemetődött izzó hamutömeggel…
A legények hiába kaptak utána, hogy kirántsák a tüzes pokolból.
Néhány pillanat mulva egy ennél még sokkal kellemetlenebb jelenetet is meg kellett érnünk.
Az öreg zsidó asszony, ki eddig ott sírdogált a leégett lakóház közelében, amely szeretteit maga alá temette – abban a minutumban, amikor a kozák hatalmas alakja eltűnt a zsarátnokban – felugrott kuporgó helyzetéből és eltorzult arccal, felbomlott ősz hajjal, mely mint egy kígyó-csomó röpködött halántékai körül, odarohant a tüzes zsarátnok elé és sovány karjait égnek emelve, a kielégített bosszú eszelős örömével rikácsolt a tűzbe valami rettenetes átkot.
Azután beleköpött a tűzbe…
Hát hiszen igaz, ami igaz, volt miért gyűlölnie az ellenséget, mely egész családját kiirtotta és volt miért örülnie, hogy a gyilkosok közül legalább egy aképpen pusztult el, mint ahogy az övéi elpusztultak, reánk azonban mégis oly rossz hatással volt ez a dolog, mintha váratlanul egy rocska hideg vízzel öntöttek volna végig…
A kapitány úr maga elé vezettette és sokáig beszélt neki valamit német nyelven. Nem értettük hogy mit, mert messze álltunk, – csak azt láttuk, hogy az öreg asszony ismét sírni kezdett és a fejét rázogatta. Később azonban, úgy látszik, mégis csak szót fogadott, mert kézen fogta a mellette keservesen pityergő kis leányocskát és egy melléje adott káplár társaságában elindult vele a frontunk háta mögé. Ezen a porrá égett tanyán már úgy sem volt mit keresnie.
Alig hogy az erdő szélén eltűntek a messzeségben, két huszár érkezett vágtatva az erdő felől.
Parancsot hoztak a kapitány úrnak.
Mi volt a parancsban, azt nem tudhattuk, a kapitány úr bosszús arcáról azonban valami affélét lehetett leolvasni, hogy túlságosan jó dolog nem lehetett benne.
A huszárok csakhamar visszavágtattak, amerről jöttek.
Nekünk meg kiadta a parancsot a kapitány úr, hogy íziben lássunk munkához és temessük el a halottakat. Ez meg is történt. A foglyokat hátra indították a divizió felé – a halottakat eltemettük. Szerencsétlenül járt Schmidt őrmesterünket természetesen külön sírba temettük el. Keresztet is csináltunk sírja fölé. Nagyon primitív fakereszt volt biz ez, de mégis csak kereszt volt. A kapitány úr rövid beszédet tartott felette, mikor leeresztettük a becsületesen kiásott mély gödörbe, s a ceremóniának ezzel vége volt. Katona-temetés, ellenséges földön. Nem tartott tovább tíz rövid percnél.
Midőn valamennyi halottal készen voltunk – a kapitány úr hosszasabb ideig tanácskozott a tiszt urakkal. E tanácskozás eredménye az volt, hogy az egész századot visszaindították oda, ahonnan idejöttünk: az erdő mellé.
Midőn a századvonal legszélén, egy vén nyirfa tövében, elfoglaltam helyemet – első dolgom megint csak az volt, hogy levetettem és földhöz vágtam átkozott bakancsomat, mely ismét szorítani kezdte a lábamat.
Azonban megállj, nyomorult »Fussbedeckung« – itt lesz ma éjjelre az az eső, – kiteszlek és meg fogsz ázni, mint egy patkány!
Tizenegy óra lehetett, mire végre elálmosodtam és elaludtam. Félálomban még hallottam, hogy az eső – hála istennek – eleredt és elég szaporán kopogtatja nyírfám koronáját… Csak hulljon minél több ebből a nagyszerű áldásból, legalább véget vet a forróságnak és megpuhítja bakancsomat is. Finomul ázik a gonosz…
Ezen a szeles és esős éjszakán csak Morelli kapitány úr volt ébren.
Megügyelték, – az őrtálló posztok legalább így beszélték – hogy egész éjjel fenn volt a sátrában és a térképeket bujta. A szél mindegyre kioltotta a kis kézi lámpást, mely a térképekre volt helyezve, de a virrasztó századparancsnok mindannyiszor ismét meggyújtotta és tovább tanulmányozta a térképeit.
Második fejezet
Morelli-rendszerű árkok kiásása és megépítése. – A halhatatlan gulyás dicsérete. – Ágyúmoraj észak-nyugat felől. – Shrapnelek világítanak az éjszakában. – Varga őrmester örömhírt hoz. – Apró pontok mutatkoznak a láthatáron. – Varga őrmester kegyetlenül haragszik, de később megbékül és ragyogtatja csodálatos fegyverművészetét. – Shrapnelt kapok a ballábamba. – A század tovább vonul észak felé, – engem ott hagynak.
A következő nap délelőttjén több ízben végigjárta az egész frontot és ismételten is alaposan kioktatta az embereket, hogy milyen egy becsületes »Schützen-Graben.« Tudta minden ember, hogy milyen, de azért úgy hallgatták a recsegő magyarázatot, mintha most hallanának a dologról először életükben. Az öreg úr ugyanis szerette, ha nagyon figyelmesen hallgatják. A legfigyelmesebben fülelő, vagy fülelni látszó, legényeket ilyenkor egy-két jóféle cigarettával is megajándékozta.
Az ebéd gulyás volt. Mozgókonyhát még nem kaptunk, a dicső gulyás tehát csak rendes üstökben főtt meg, de így is nagyszerű volt az ő messze illatozó pompájában. Hát én most is azt mondom, amit mindig makacsul állítottam – nincs ennél nagyszerűbb étel a világon! És ami fő: bárhol van is rá szükség, korlátlan mineműségben főzhető meg. Mi a magunkéba aznap például a következő kincseket adjusztáltuk bele: paprikát, borsot, sót, krumplit, répát, sok hagymát, apróra vágott szalonnát, lebbencs metéltet, zellert, két marék pórit. E kincsek javarésze a porrá égett tanya veteményes kertjéből került ki, ahol a legények szemlét tartottak a még használható kerti vetemények felett. Találtak néhány érett paradicsomot is. Elhozták, betettük a gulyásba. Találtak vagy félmarék gyömbért is. Azt is elhozták, betettük a gulyásba. Látnivaló, hogy a gulyásba mindenfélét be lehet tenni, csak annál nagyszerűbb lesz tőle. És meg lehet tőle vonni – a hagymán kívül – akármit, felséges íze és menyei illata az éhes ember előtt ugyanaz marad. Ezért első étele a világnak a gulyás.
Morelli kapitány úr kétszer is hozatott magának belőle, nemkülönben Nagy főhadnagy úr is, – csak Schultz hadnagy nem kért a világ első ételéből, mert hogy az neki »erős«. Nem állta finom szája a paprikát. Hát hiszen paprika volt benne – az igaz. Azonban ki látott becsületes magyar gulyást paprika nélkül, ha egyáltalában van kéznél ebből a szép piros gyönyörűségből? Az ember nagyokat köszörül tőle a torkán, de örömmel eszi és boldogan törölgeti kicsorduló könyeit élvezet közben. A mi örökké finom és előkelő Schultz hadnagyunk egy doboz szardiniát menázsizott és megevett hozzá két nagy karéj »komiszt«. Vajjon mit gondolhattak azok a szintén finom halacskák, amikor hófehér zsemlék helyett komisz baka-prófunttal kerültek össze?
Ebéd után tovább