Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet). Endrődi Sándor
mind neki adtam volna.»
A MEGÉTETT 3 JÁNOS
«Hát te hol jártál, szivem, lelkem Jánosom?»
«Jaj, én ángyoméknitt, édes anyám aszszony!
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»
«Hát ott mit adtak, szivem lelkem Jánosom?»
«Ott négy lábu rákot4 édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»
«Hát azt mibe’ adták, szivem lelkem Jánosom?»
«Azt egy szép tányérban, édes anyám aszszony
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»
«Azért vagy tán beteg szivem lelkem, Jánosom?»
«Az a földbe viszen édes anyám aszszony.
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»
«Hát mit hagysz apádnak, szivem lelkem Jánosom,»
«Jó vasas szekerem édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»
«Hát mit hagysz bátyádnak, lelkem szivem Jánosom?»
«A szép négy ökrömet, édes anyám aszszony.
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»
«Hát mit hagysz ecsédnek, szivem lelkem Jánosom?»
«Négy szép hámos lovam, lelkem anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»
«Hát mit hagysz hugodnak, szivem lelkem Jánosom?»
«Házi rakományom, édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»
«Hát mit hagysz ángyodnak, szivem lelkem Jánosom?»
«Örök kárhozatot, édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot.»
«Hát mit hagysz anyádnak, szivem lelkem Jánosom!»
«A bút s a bánatot, édes anyám aszszony,
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»
SZABÓ ORZSIKA
«Istenem, Istenem, hát én mért születtem,
Hogy ily szerencsétlen lett az én életem?
Kis Küküllő mellett,
Nagy Küküllő mellett
Nálamnál szebb sem volt,
Nálamnál jobb sem volt,
Még is csuffá leve az én vig életem.
Igy üli, igy üli három királybiró
Elvesztő törvényem a biró házánál,
A biró házánál, Mezei Mártonnál.»
«Hová mégy, hová mégy Szép Szabó Orzsika?»
Igy kérdi barátja, jó leány barátja.
«Elmegyek, elmegyek a biró házához,
A biró házához, Mezei Mártonhoz.
Ott ülik én nekem elvesztő törvényem!»
Hogy ő elhallgatta, úgy sirt, úgy kesergett…
Szóval igy felmondja egyik királybiró:
«Ne sirj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik,
Mert az én törvényem téged meg nem ölhet.»
Másik királybiró szóval ezt feleli:
«Mert az én törvényem őt meg nem öleti.»
Mit hazudott, mit már a nagy királybiró?
Szóval igy feleli átkozott Pap János:
«Biz’ az én törvényem őt meg is öleti!
Mert hosszu szilvásban, aszaló torkában
Hallottam sirását a kicsi gyermeknek.
Ő onnan kivette, csihányba aprítá,
S a disznónak adá.
Kiturá a disznó jobb lábát s bal karját!»
Más két királybiró engede ő neki.
Odament a nénje, tisztektől megkéré:
Adnák a kezire, hogy őt elkisérné:
Kezihez vevé a nénje és vezeté,
Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré.
Kérdezi a nénjit:
«Aj kedves jó néném, hát mi hova megyünk?»
«Az Isten házába, a templomba megyünk,
Édes jó testvérem!»
Mikor addig értek, és mégis csak hitta:
«Édes kedves néném, itt vagyon a templom,
Itt az Isten háza – hát még hová megyünk?»
«Eherré a dombra, a szőlő fejére.»
Mikor kiérének a szőlő fejére,
Aj a gödör készen, tövissel berakva!
Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik,
Hol a temetője, az ő vég ideje.
Segesvári hengér a kezét megfogá,
Gödörhöz hurczolá,
S őt a tövis közé tüstént bebocsátá,
Töviset tevének még a fejére is s földet hánytak reá.
Akkor a testvére onnat eltintorga,
Orzsik ott marada tövissel berakva,
Tövissel berakva, földdel betakarva…
Strázsákat vetének gödör mellékire, erős őrizetre…
Strázsák ott hallgatták, hogy miket kesereg
Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol:
«Istenem, istenem, jaj beh nem gondoltam,
Hogy kamuka szoknyám koporsóm is legyen,
Patyolat gyolcs ruhám szemfödelem legyen.
Az én történetem okozta ezt nekem.
De oh én Istenem hallgass meg most ingöm!
De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön:
A maradékát is, Atyám, eltöröljed,
Nyomóssá e földön de soha ne tégyed!
De oh jó strázsáim most meghallgassatok!
Menjen el az egyik, menjen el oh! haza,
Az édes anyámhoz s a jó testvéremhez,
Nyissák oh nyissák ki a varróládámat,
Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén.
Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost,
Mert ott van a gyermek, de halva született!»
Mikoron megkapta ott az ő testvére
Gyaluba takarva a kicsi gyermeket,
Az utczára vitte,
Ottan
Négy lábu rákon a nép varasbékát ért mint mérget.