A peleskei notárius: Bohózat három szakaszban négy felvonással. Gaal József
volna ültetni, s mely tőlünk mindent elvőn, de azzal azt sem gazdagította, sőt szegényebbé tette, a kinek adta.
Egyszerű és vázlatos rajza ez a derék férfiú jellemének; de azt hiszem, méltányos és igaz. Hogy irodalomi tevékenységét és műveinek érdemét méltányolhassuk, mint már említém, vissza kell térnünk azon korba, melyben azok világot láttak; mert csak azon világításban fogjuk e csoportozatok akkori hatását megérzeni. Régi kép ez, melynek azóta elhalványúlt színei akkor ragyogtak.
Gaal ezelőtt 30 évvel lépett föl az írodalomban, tehát kevéssel az 1825-iki időszak után. Ez időszak előtt is volt mindig egy kis számú csapat, mely érezte és tudta, hogy ha valódi nemzetté akarunk lenni, a politikai jog élvezete mellett, legelőször is magyarokká kell lennünk; hogy nemzeti művelődésre egy nemzetnek sincs oly égető szüksége, mint épen a magyarnak; s hogy annak leghathatósabb emeltyűi az irodalom és színművészet.
De csak valljuk meg, az említett időszak előtt nemzetünk zöme e részben el volt altatva és áltatva. Megmentett és megvédett ősi alkotmányával hasonlított egy régi lovagvárhoz az éjben, melynek csak egy-egy őrtornyából fénylett ki a virrasztók lámpája. II. József el akarta venni alkotmányunkat és nyelvünket; de a rá következett hazafiúi lángolás, a nyelvet illetőleg, a mily mohón föllobbant, oly hamar el is lobogott. Egy tudós társaság, s egy állandó színház eszméje fölvillant; mennydörgött is rá; de mint hamar múló villám, a levegőben enyészett el. A legjobb írók és költők is csak előfizetés mellett nagy nehézen tudták kiadni műveiket; a színészet vándorolt, s csak imitt-amott talált némi rövid megyei pártfogásra; nagyobbszerű és egyetemes áldozatkészségnek egyik sem örvendett; pedig mit lehetett volna a nemzetnek saját nemzeti czéljaira áldoznia; csak most tudjuk, midőn más, nem nemzeti czélokra annyit kellett adóznia.
De ne vádoljuk csupán apáinkat, hiszen ha némi öntudatos mozgalmat akartak volna is tenni, le voltak nyűgözve. Nekem úgy látszik, a régibb nemzetellenes kormányférfiak ismerték az irodalom és színészet hatását, különben oly félénk éber gonddal nem taposták volna el zsenge kihajtásait. Jól értették ők, hogy kell egy nemzetet álomba sűlyeszteni; s a kezek, melyek a delejező vonásokat tették, ha kellett, el is tudták fojtani a szabadabb lélekzetet. Az iskolák latinok voltak, s a főbbek telhetőleg a legcsodálatosabb egyéniségű tanárokkal. A jó volt köztük a kivétel, nem a rossz. Többnyire olyanok, kikkel a tanulók a szó teljes értelmében játékot űztek. A magyar nyelv cathedráját többnyire az nyerte el, ki tisztán magyarul sem tudott. Jobban szerették, mikor a juratusok Pesten és Pozsonyban verekedtek, mint mikor később gondolkodtak, szelidültek és művelődtek. A censura még a szakácskönyveket is visszatartotta. Csokonai visszakapni nem birta a czensoroktól politikailag ártatlan verseit. Az ország fővárosában, mint többen állítják, magyar pénzből pompás német színház épült, míg a magyar sehogysem tudott létesülni.
A jó öreg Kulcsár István, ki a magyar mellett siker nélkűl buzgólkodott, midőn e nagy német színház épült, eleinte azzal vigasztalta magát, hogy nem fogják bevégezni, mikor pedig már fölépült, tört szívvel azt mondá: «Meglássátok fiaim, össze fog dűlni!» E közben a magyar színészet folyvást vándorolt, s ha Pesten föl merte sátorát ütni, alig várták, hogy minél előbb túladjanak rajta. Nem titok, mit egy ily alkalommal egy pestvárosi tisztviselő mondott magyar színészeinknek: «Mit akarnak itt? Hisz Pest német város.»
Egy ily végtelen hosszas fél homályu éj után vírradt föl azon új korszakot alkotó nap, melyben a legnagyobb hazánkfia nagyszerű példája és szavai által, az akadémiát létre hozta, s mélyen beható íratai által, a nemzetet halálhoz hasonló álmából felrázta. A nemzet fölébredve látta, hogy az idő míg másutt délre jár, minálunk még nem is virradt; hogy mindenben elkéstünk, azért haladnunk kell. E korszak az irodalomnak és színészetnek is új életet adott.
Beállván az ébredés korszaka, a rég elfojtott magvak, mint elkésett tavaszkor, gyorsan fejlődtek és virultak ki. Szerencsére, az irodalomban nagy új tehetségek tűntek fel s Budán oly kitünő színészek gyültek össze, kik éreztették az állandó színház szükségét. A pestiek, mint bucsújárók, hosszú sorban vonúltak fel Budára a magyar előadásokra; télen pedig, midőn a hajóhídat kiszedték, s a pestiek nem mehettek át, hetenkint egyszer pénteken a színészek néha a jégre kiöntött vízben bokáig jöttek át, hogy a pesti német színházban föllépjenek, mely ilyenkor rendesen tömve volt. Pestmegye, mely e színtársulat pártfogója és segítője volt, adakozásokból Pesten színházat épített egy ajándékba kapott telken, de nem az utczára, nehogy a Verschönerunsg-Comissió akadályozhassa, hanem benn az udvaron, mintha csak kénytelen volna oda lopni.
E színház építését, kik nagyobbszerűt terveztek, nem helyeselték, de az elágazott vélemények abban egyesültek, hogy állandó színház nélkül a központban, a drámai írodalom fejlődése és virágzása is képtelenség. Hiszen tudjuk, Kisfaludy Károly is többnyire csak akkor rögtönözte színműveit, midőn magyar színtársulat vetődött Pestre; s Bánk-Bán szerzője nem azért vonult vissza az írodalomtól legszebb férfikorában, mert e művét az erdélyi pályázatkor figyelemre sem méltatták, hanem mindezen művének csaknem egész kiadása a Trattner padlásán volt eltemetve mindaddig, míg a központi intézet életre hozta; pedig mily műkincsekkel ajándékozta volna meg e két nagy tehetség is a drámai irodalmat, ha állandó színházunk lett volna: azt magyaráznom sem kell; hátha még oly közönsége is, mely a szerzőt nemcsak megtapsolni, de megjutalmazni is tudta volna, hogy ne kelljen az élet szükségeivel küzdenie, s erejét eredeti hivatása ellenére elforgácsolnia. De akkor jutalomról még szó sem volt; sőt a közvéleményben olyasmi is hallatszott, hogy a költőkről, az égnek ez éhes dalnokairól gondoskodjék az, ki az ég madarait ellátja.
Még a harminczas év után is az összes magyar drámairodalom jutalma azon 100 arany pályadíj volt, melyet az akadémia tűzött ki, s a nehány arany tiszteletdíj, melyet a nyomtatásra méltó művek szerzői kaptak. Az akadémia többet nem tehetett, a színigazgatók pedig magok is többnyire üres vándortáskát hordtak, csak később, a pesti nemzeti színház megnyitása után 1837 deczember 28-án jelent meg ama nevezetes s a maga nemében első okirat, melyben a színház igazgatósága az eredeti színmű- és operaíróknak a három első előadásból egy egész jövedelmet biztosít; a többi előadásból azonban tantiémet nem kapott a szerző. Ezen jutalmázási rendszer még 1840-ben sem változott, midőn a színház országossá lett.
Az akkori országos igazgatóság azt hitte, hogy az országos subventió mellett sem tehet többet, mint a mennyit a színházat fentartott részvénytársaság tőn subventió nélkűl. Tantiemet, öt százalékot, 1843-ban a színház akkori bérlője adott, s nem volt oka megbánni. Azt tíz százalékra gróf Ráday Gedeon emelte, midőn országos igazgató lett, s a színháznak legvirágzóbb korszakát idézte elő. Általában eddig a tapasztalat azt mutatja, hogy midőn a drámaírók sorsán javítottak, a színházé is javúlt.
Gaalnak legtöbb színműve ezen időszak előtt adatott. Első vígjátéka A király Ludason Budán 1837-ben kerűlt színre, s 1846-ban már befejezte drámaírói pályáját. Évenkint két-három színművet írt; ezen nagy munkásság mellett mégis oly kevés jövedelemben részesült, mely az élet szükségeit sem fedezte volna. De ha munkásságát folytatta volna is, a mi viszonyaink közt még a mostani kedvezőbb jutalmazási rendszer mellett sem szentelhette volna egész erejét a drámai irodalomnak, melyhez valódi hivatása volt. Neki is, mint másoknak, hogy élhessen, el kellett forgácsolnia erejét. Hivatalt kellett viselnie, s a múzsának legkedvesebb reggeli órákat irodákban töltenie. Bámulatos, hogy ráért csak annyit is írni, s hogy dolgozataira csak annyi műgondot is fordíthatott! S csudáljuk-e, ha költői erét épen a hivatal prózaisága zsibbasztotta el, s a szépirodalomtól az élet