Éjszaka. Bródy Sándor
Éjszaka
JISBI BÉNOB
A kályha mellett ült a négy fiatal ember, kettő czilinderrel a fején; krumplit sütöttek.
– Jó volna egy kis szalonnát pirítani! – mondá Vratarits Titusz.
– Büdös lesz a szénen; fára pedig «pénz nincs van!» – jelentette ki Kohn Herman, a ki a fa-pénzt – mely nem volt – kezelni szokta.
Meg kellett elégedniök a krumplival. Nem is békétlenkedtek, ez az itthon való vacsorázás, a vizes kolompér serczegése a sütőben: családias idillikus, falusi hangulatot keltett a négy fiatal emberben, a kik egy községből kerültek ebbe a rettentő nagy városba. Ebbe a gazdag Budapestbe, holott az ő nagy szegénységük úgy eltünt, mint négy csepp esőviz a Dunában.
– Almát is lehetne enni, sütni! – szólt Bazsó és fitymáló duhajsággal húzta a szemére fényes czilinderét.
Vratarits mosolygott:
– Edd meg!
Megvetéssel tekintettek a szoba sarkában pirosló, részint már érett alma-rakásra. Teli voltak almával e télen, azt reggeliztek, azt uzsonnáltak. Úgy érezték, hogy kicsirázik, fává, egész almaerdővé nő már bennük. Soh’se fogytak ki belőle, a Herman anyja, a ki gyümölcsös kofa volt Gyöngyösön, minden héten küldött egy kosárral, de a postabért nem fizette meg érte; iszonyu volt kikeríteni, Herman gyöngyöket izzadt, de a világért sem engedte, hogy visszaküldjék. Ez az alma éltette, de egyszersmind tönkre tette őket. Csak arra volt nagyon jó, hogy a tekintélyöket emelte a Mária-utczai lakás háziasszonya előtt. (Közvetve, gyermekei által.)
– Holnap ki fogom vetni ezeket az almákat! – jelentette ki Vratarits, elkedvetlenedve azon, hogy a krumpli nem akart puhulni. Jisbi Bénob, a negyedik fiatal ember, a nagyevő már igy rágcsálta, félnyersen. Éhesek voltak mindannyian és egy kissé irigykedve néztek Kohnra, a ki, mint rendesen, öt krajczárért groji sajtot hozatott. Muszájt sajtot ennie vacsorára, különben nem tudott aludni az éjjel. Kultusz, gyógyszer és legnagyobb delikatesz volt neki az a kis darab sárga étel. Hogy ette! jó Isten, hogyan ette! Előbb ünnepélyesen megszagolta. Aztán megszagolta a papirost, melyben hozták. (Egyáltalán mindent megszagolt, a mihez hozzányult.) Aztán elolvasta a papiros tartalmát. Leginkább végrehajtási kérvények, árverési végzések voltak azok. Igen gyakran, sőt tüneményesen gyakran szólottak egy Naszt Bernát nevü alperesről, a ki ezen a néven – ismeretlenül – alak lett köztük, barátjuk, rokonuk… szerették… Egy óra hosszáig is eltartott, a mig az orvosnövendék bonczoló késével fölszelte és megette a grojit. És a másik három, szakállas, bajuszos legény, sokszor kisértésben volt az iránt, hogy kérjenek tőle, mint kis gyerek korukban:
– Adjál! Jól van, nem adsz, megbánod!
Valamennyi szegényebb volt nála. Bazsó Gézának volt ugyan egy tanitványa és fényes ebéd-kosztja azért, de egyéb semmi. Ha abból a pompás ebédből el lehetett volna tenni vacsorára! Ez okon valami készítendő bádogzsezsebet emlegetett, de sütemények elsanzsirozásánál soha sem vitte többre. Azon is rajtavesztett egyszer. Az asszony rászólt:
– Mit csinál? kérem.
– Pardon… tévedés!
Vrataritsnak is voltak leczkéi kezdetben. De folyton kurizált az asszonyoknak és mert feltünő nagy és szép férfiu volt, a férjek bizalmatlanok lettek iránta és egy időponton túl, mintha összebeszéltek volna ellene: nem kapott állást. (Egy szakácsnét tanitott irásra, de ezt titkolta.) Operáló doktorok elvitték magukkal néha segiteni, iszonyú ereje volt, egy nyomással megzsibbasztotta a beteget. Igy keresett néha egy pár forintot.
Jisbi Bénob sem volt szerencsésebb. Jisbi Bénob, helyesebben Braun Sándor, a kit esetlen nagy csontjai miatt neveztek el a bibliabeli filiszteus nevén, egy csudálatos, makacs meggyőződésének volt az áldozata. Úgy vélte, hogy a gyermekeket eldiszteleniti a fül és minduntalan, mindegyik tanitványáét le akarta szakítani. Verte a gyermekeket s e miatt nem volt maradása sehol. Végre is abbahagyta a tanitást, meg a nevelést és egy katona-szabó könyvét vezette, leveleit irta. Valamennyiök közt ő volt a legszegényebb, mert a havi huszonöt forintjából ötöt el kellett küldeni az apjának, egy igen öreg zsidónak, a ki egyedül élt a mátraalji faluban. A szőlők alatt volt egy kis viskója és két kecskéje. Ezeket legeltette, ezekből élt és abból a pénzből, a mit Jisbi küldött. A mióta csak emlékeztek ketten, mindig a fiu tartotta az apját. És az emberarczú kecskék. Ezen az okon a másik három fiatal ember «kecskének» is hivta Bénobot. Nem igen volt tekintélye, enni is ő kapott utoljára. Természetesnek találta ezt, de azért senki sem tilthatta meg neki, hogy vacsora után meg ne legyen elégedve.
Átlag elég jókedvüek valának mindannyian. Meggyujtották a lámpát, előszedték a könyveket. Egy évet járt mind a négy orvosnövendék, bizvást tanulhattak egy könyvből. Hermus olvasta fel a szöveget, a többiek utána duruzsolták. Legelsőbb is az anatomiai leczkéket vették át, kinozván magukat az izmok neveinek és hová való tapadásának beemlézésével. Egy kis bajjal ment ez a dolog; Vratarits szidta Kohnt:
– Már megint magadnak tanulsz?
Egy kis antiszemita vita támadt; nem első és nem utolsó e helyen. Bazsó, lutheránus ember, tényleg érzett valami kis gyülölséget a zsidóság ellen. Vratarits viszont a tréfás antiszemitizmusnak volt barátja. Ez a fajra, vagy a vallásra vonatkozó kis czédulát ragasztott titkon a fiuk kalapjába. Vallásügyi vitákban is fölhevültek nem egyszer. Ezeket csaknem mindig Jisbi Bénob döntötte el, egyszerűen azzal szakítván félbe a vitát, hogy nagy, vörös, szőrös öklével mindenkit összetör: zsidókat és nem-zsidókat. Egyébképpen olyan barátságban voltak, hogy alkalomadtán embert is tudtak volna egymásért ölni. Ebben a szűk szobában, egymáshoz szorúlva, közös emlékekkel, egy czél által, egyképpen meleg, jó és ártatlan szivvel: hogy is ne ölelkeztek volna össze? A nagy és gazdag városból alig ismertek egy-egy kis részt, annak erkölcseiből csak a köcsög-kalap jutott ki nekik; hiába éltek itt a fővárosban már a negyedik éve: falusiak maradtak.
Nem tudtak egész éjjel fenmaradni, hiába közeledett a szigorlat, mindhiába dörzsölték a szemeiket. Tizenkét óra után eloltották a lámpást és lefeküdtek sorjában egymás mellé. Az ágyba Jisbi Bénob feküdt, ő rajta volt a sor. Egy kissé pipáztak, egy keveset beszélgettek régi gimnáziumbeli tanáraikról. Valamelyik utánozta az egyiket, azon nevettek egy sort, aztán elhallgattak.
Vratarits tette magát, hogy horkol, de csak boszantani akarta a többit, nem aludt sem ő, sem a másik három. A rossz szénnek most jutott eszébe felgyúlni, felgyúlt s világitott. A házmester csengetyűje minduntalan szólott, az ablak alatt meg a kovácslegények cziczáztak a cselédekkel. Aztán azt sem tudták, honnan vesznek a szigorlatra pénzt. Egyik hazudta a másiknak, hogy van, és nem volt egyiknek sem.
– Az ördög vigye ezt az életet, – szólalt meg Bazsó – beállok kelnernek.
Nem feleltek rája, azzal hagyták helyben. Herman reflektált rá csak később:
– Valakit meg kéne ölni.
– Kutyák, nincs pénzetek a vizsgára! – jegyezte meg Vratarits.
– Hát neked van? – kérdezték egyszerre hárman is.
– Nincs.
– Mi lesz veletek? – szólt álmatagon Jisbi. Nevettek; hanem hamarosan hozzátette: és velem!
Itt megálltak. Mindnyájukból kitört az elégedetlenség étrendjük ellen. Bazsó a hygiene szempontjából itélte el az egészet. Vratarits letorkolta:
– Éhezünk, az igaz, mint a kolozsvári ebek.
Régen uzoválták, most kezdték észrevenni. Különösen a vasárnap délutánok borzasztóak; nem menni sehová. Minden ünnepnapon eljön egy gyógyszerész-hallgató, elhozza a hegedüjét, Hermus megszagolja a gyantát, aztán mulatnak. Iszonyú.
Felültek az ágyban; meggyujtották a lámpát.
– Mit kéne tenni? – kérdé Jisbi.
– Lopni! – szólt az egyik.
– Eladni magunkat! – mondá Kohn, de megbánta, mert kinevették, hogy ő az összetöpörödött kis figurájával el akarja magát