Éjszaka. Bródy Sándor
kórház lett a frissen festett, ujonnan butorozott, kedves kis lakásból. És még nem is viziteltek, a társaság még még is ismerte a felföldi faluból idehozott asszonykát, hozzájuk nem jött senki, ők nem mehettek sehová, nem hivhatta meg – a mint tervelte – nőtlen és feleséges barátait egy kis vidám vacsorára, kint az udvaron, az akáczfák alatt.
Fiatalos jó szive egészen elkeseredett, hogy éppen ő az, a kit ilyen szerencsétlenség ért. És egyszer-egyszer éjjel sirt is, siratta a maga megromlott életét és a szegény Klárikát, a ki oly öntudatlan és oly rohamosan hervadt, mint egy lobelia erős napon. A szemében benn volt a halál, de ő maga nem ismerte azt meg és még kevésbbé tünt föl neki férjének megrémült arcza, a mint még formás karjait kinyujtotta utána, hogy magához ölelje.
– Nem szabad azt! – szólt a férj és elhúzódott tőle.
Azt? kinek? Kétségkivül neki, a beteg asszonykának; belátta és tűrtőztette magát, daczára a szerelem és pusztulás kettős lázának, mely szivét, vékony ajkait, szempilláit, nagy hamuszőke haját, egész kis testét megremegtette. Nem tudott férjére ránézni annélkül, hogy a legnagyobb lelki izgalmat ne érezze, hát az minél kevesebbet mutatkozott előtte; egyszerre megszaporodtak az ügyei, mindig a biróságnál járt, csak mikor evett, – külön kellett étkeznie már – csak ilyenkor látták egymást.
Egyedül volt az asszonyka egész napon át az öreg Tóth Teréziával, a cseléddel. Ült az ablaknál, Terka letelepedett a földre és beszélgettek. Az ablaknál nem igen volt mit látnia, a nagy utcza kihalt egészen. Maga a város is kivonult a városból, arattak. Szárazság és csend ült mindeneken. A fonnyadt, tikkadt, poros fák alatt – a házak előtt – egy-két kisebb és elhagyottabb gyerek játszott a porban, ette a papsajtot, ingerelte a kutyákat, melyek most urrá lettek a város fölött. A nyomasztó csendességben ugatásuk egyenletes kórusa hallatszott, semmi egyéb. Nagynéha egy-egy parasztasszony papucsa kattogott végig az utczán, ételt vitt az urának, talán két óra járásnyira, az átányi földekre… Zsobokiné utána nézett és valósággal sajnálta, mikor az asszony piros fejkendője végképpen eltünt az utcza piszkossárga szinében. Odafordult Teréziához:
– Terka, Terka, miért is nem én vagyok az a csunya parasztasszony, a ki ételt visz most az utczán és miért nem az én Gyurim az, a ki valami asztag tövében éhesen, fáradtan várja: mikor látszik már a piros fejkendőm?
A cseléd megvigasztalta; olyan könnyű volt megvigasztalni, olyan kedves, tanulatlan lélek volt, hogy csak a jóban tudott hinni. El lehetett bolondítani mesével, hallgatta volna folyton.
Az öreg Terka nem fogyott ki soha, tudott mindent. Olyanokat, a miktől sirni lehetett a más baján, és ez a legvigasztalóbb, mert ez alatt a maga baját felejti el az ember. Olyan jóizűket sirtak együtt, az asszonykának ezenközben alig tünt fel, hogy most már sokkal többet kell feküdnie, még rekedtebben beszél, a férje alig érti már, a mikor édeskedő szóval fordúl hozzá; csak Terka tudja mindig, hogy mit akar, mi jót főzzön most, mit meséljen el, Szent Genovéva történetét, vagy azt a nagyon vidám verset, mely igy kezdődik:
„Porka havak hulladoznak
De hó reme roma.“
Nagyon a kedvére tudott tenni, csak a kis lányát, a ki itt élt vele a konyhán, nem eresztette be hozzája; ő maga ott bóbiskolt ágya előtt éjszakának idején is, olvasóját morzsolgatván, bár asszonykája betegsége alatt az érdemleges imádságot elmondta helyette a templomban barátnéja, Bordás Marcsó, a cselédhurczoló. Mégis, a jó Isten érdekében meg tett itt is, a mit tudott; imádkoztatta az asszonykát is, a mikor az nem tudott aludni, sőt gyöngédsége daczára figyelmeztette egyszer-egyszer a halálra is.
– Asszonykám, ébren van-e, hallja-e? Hol kivánna maga nyugodni, ha egyszer meghalt? Nem azért kérdem, mintha azt gondolnám; nem adja ő szent felsége azt olyan könnyen maguknak, a kik fiatalok. De jó azt az embernek tisztán tudnia a maga lelkében.
Klári kémlelődve nézett a cseléd piros arczába, de csakhamar megnyugodott.
– Tudja Dókám, – mert igy hivta mindenki Tóth Teréziát – tegyenek engem addig a nagyapa kriptájába odahaza, Fedémesen, aztán építsenek egy másikat nekem a jávorfák alá.
– Tudom, tudom, lelkem. A mikor kis lány volt, akkor is szeretett arrafelé játszani; szép, sárga virágok voltak ottan. Én meg az öreg nagyanyja libáit legeltettem még arra pesztra koromban. Akkor nem is volt még az temető, de azóta nagyon halnak ezek a falusiak is…
Csak megint a halottakról beszélgettek az álmatlan éjszakákon; a cseléd minduntalan visszatért erre a tárgyra, mely őt jobban érdekelte, mint az élő világ. Hogy halt meg az asszonyka anyja, hogyan pusztult ki az egész család – java részét nem is ismerte Klárika már – mint maradtak csak ketten az öcscsével?
– Az jussolna maga után lelkem, ha meghalna? – kérdé hirtelen.
Klárika mosolyogva nemet intett a kis, sápadt fejével.
– A mi az enyém, az Gyurimé, minden!
Dóka Terka akart valamit mondani, de csengettek, ki kellett szaladnia, hogy kinyissa a kaput. Az úr jött haza, kimelegedve, hátracsapott kalappal, egy kis szózatos kedvvel, de a ház levegője, a cseléd morczos képe azonnal kijózanította.
– Hogy van az asszony, aludt már? – kérdé szinte alázatosan.
Terka mérgesen csapta be utána a kaput és egyenesen rátámadt:
– Hát most kell hazajönni a tekintetes urnak? Hát nem tudja bevárni, a mig magától behunyja szemeit. Csak erővel akarja befogni a tekintetes úr. Már ha másért nem, azért, a mit jussol utána, lehetne hozzá több jósággal…
Ettől fogva csakugyan több gyöngédséggel volt Zsoboki a beteg asszonyka iránt. Mellé ült, meg-megsimogatta, egyszer-egyszer megcsókolta a haját. Igérte neki, hogy elviszi fürdőre, csak felkelhessen az ágyból. Éjjel is benézett hozzá, ha a nagy köhögési rohamban hallotta a fuldokló hangját:
– Gyurim, Gyurim, ne hagyj! Néha elég volt, ha kezét a beteg homlokára tette és az mindjárt kevesebbet szenvedett. De végre is, dolgai voltak, naponkint alig lehetett vele egy-két órát. Az asszony egyedül maradt Terkával, hallgatta a meséket, a titokzatos beszédeket a különös és tiszteletteljes halálról. Olykor beült hozzájuk egy-két szóra Bordás Marcsó is, hozott egy kis gyümölcsöt, némi hirt a városból, a parochiáról. Egyszer oszt’ közöttük termett Kati, egy szent életü nagy paraszt leány, a ki tizenhat éve köhécselt már a szomszéd portán és most, hogy baja rosszabbra fordult, eljött kérni egy kis kávét. A két paraszt-asszony behivta a beteg-szobába, hadd beszéljen szent történeteket.
Az utolsó hetek igy teltek el a fantasztikus társaságban, melyben mindenki igen nagy véleménynyel volt a nagyon is különös halálról. Csak az előleges kinokat szidta Dóka Teréz, a mire Kati megjegyezte:
– Ha szűz Mária úgy akarja, teljék benne ő szent kedve!
Zsoboki Klára bólintott rá a fejével és visszafojtotta jajait, különösen éjszaka, a mikor a szomszédos szobában feküdt könnyű álmú ura. Odafordult a cselédhez:
– Meg fog unni, ha aludni sem hagyom. Adjon valami csillapítót innom, Dókam, maga az én anyám. Nincsen nekem, maga az enyém, csókoljon meg, Dókám!
Az utolsó héten – gyümölcsérő szeptember volt – végkép belekapaszkodott a kis parasztasszonyba. Nem tudott nélküle ellenni egy pillanatra sem. Ott muszájt lenni akkor is, a mikor az orvos rábeszélésére végrendeletet irt az ura javára. Komor arczczal fordult el, a mikor felolvasták a testamentumot; csak akkor pillantott feléjük, a mikor a jegyző ahhoz a részhez ért: Összes ruháimat hagyom Tóth Teréziának.