Szirmay Ilona: Történeti regény. Gaal József
haramiák rejthelye és pihenése, miként pihenésök megzavartatik. Egy személy, ki keveset jelenik meg, de sokat cselekszik.
A puskaropogás, mely Piócza Kristófot oly sebesen üzé Nagybánya felé, Karácson Tivadar és Pintye Gregor haramiái között váltott lövésekből származott. A rablók jobban ismerve a vidéket, mint üldözőjök, ki legderekabb embereivel a vármegye alsó részéről küldetett Pintye Gregor elfogására, hamar eltüntek az erdő sürűjében, s Karácson minden gyorsasága foganatlan volt a bérczi utakat megszokottak ellen, csupán egy ujoncz haramia terhesen megsebesítve a hajdúk lövéseitől jutott kezébe. Késő estig folytatá mindazonáltal nyomozásait az üldöző csapat, de már déltájban minden nyomát a zsiványoknak elveszté, csak annyit lehete hitelesen több körülményekből kitudni, hogy ezek Mármaros határbérczeibe vonták magokat; ezt izené Karácson Nagybányára: javalván Mármaros vármegyét megkérni, hogy szokott dughelyökből kergesse ki a neki leginkább rettenetes gonosztévöket. Az éjszakát Tivadar s csapatja szabad erdőben tölték, másnap fáradságos hivatalukat folytatandók.
Pintye Gregor valóban azon havasokba vonta magát, melyek Nagybánya felől Mármaros és Szatmár vármegyék között tornyosulnak, roppant nagyságú bük- és fenyő erdőkkel gazdagon azon pontig, melyet az év nagyobb részén által hó takar. Az éj egy regényes völgyben borult a haramiákra, melyet mint kalandos életük egyik legszokottabb nyughelyét kapitányuk eleve, ha szét üzetnének, gyülő pontnak rendelt. Kis csapatokban, melyekre Karácson embereit annál inkább eltéveszthetni feloszlának, érkeztek a haramiák. Három jöve legelőbb egy szédelgő sziklaösvényen alá a völgy déli oldalán.
– Hála istennek! – Mondá az első még a szikla magosán, s lehajítá gubáját és báránybőr sapkáját könnyíteni terhét izzadságban fürdött testének. – Uj kopókat küldtek az avasi medvékre; ha oly szaglások lett volna mint hevesen űztek, alkalmasint magasabb helyen éjszakáznánk, mint e völgy mélyében.
– Ugyan Kosztán, ki lehetett azon fekete szakállú kopó, ki a csapatot vezeté? egyik válla a másikához legalább is oly messze volt, mint lelkem az üdvösséghez. – Kérdé a második.
– Nem tudom biz én, – felelé a kérdezett, – de láttam, hogy kapitányunk is elborzadt tekintetén.
– Rettenetes erős is lehet; vága közbe a harmadik, – mert puskáját elsütvén, midőn Klusán pajtásunkat magára czélozni látá, egy fej nagyságú követ hajíta rája, úgy hogy puskája közepén ketté tört, s orrán száján kibuggyant a vér, a mint ágya mellébe csapódott.
Most a völgyben voltak, Kosztán legelőbb, már lent fekvő gubájára veté magát; társai követék, kényökre nyujtva fáradt tagjaikat a puha gyepen, s legeltették szemeiket a völgyön, melynek borzasztón regényes szépségét, bár régen ismerve a durva lelkü haramiák is, ha mindjárt tudtok és szándékok nélkül érezék. Délről és éjszakról magos erdős hegyek zárták, melyeknek feljebb szende konyulatok a völgy felé bokrokkal benőtt sziklafallá egyesült; csupán ezeken vitt mind a két oldalról egy-egy nyaktörő ösvény a völgybe. Keletről még magasabb és meredekebb sziklarakás határozá legkeskenyebb részét; ez simaságára és ónsulyos egyenességére bármely vár-bástyával vetekedheték, s magassága felől az adhat képzetet, hogy az alant gyökerező százados fenyők csúcsai még távol sem érék el a szikla tetejét, melyen át az út felhőmagasban vonul egyik oldalán a szédítő mély, másikán egy elég meredek hegy által szűkítve, Szatmárból Mármarosba, alig járható egy kocsitól bátorságosan keskenysége miatt. Nyugotról egy tengerszem (havasi vizek által képezett tó) mosá a völgy oldalait; s csak a legjáratosabb szem vehete észre a jobb part szikláin nehány csúcsokat kiállani, alig tenyérnyi terjedésűeket némely helyt, míg másutt több lépésnyire kényelmesebb ösvényt igértek, de a legvakmerőbb ember is borzadott volna, a tetszőleg mély tó felett ily veszedelmes úton áthágni, hol a legkisebb félrelépés vagy sikamlás elkerülhetetlen halállal fenyegetett. Alsó szélén a tengerszem egy patakba folyt ki, mely a meredek sziklákon vízomlássá változott, miután a bérczek között mint egy félórányi távolságra folyván, egy fürészmalmot hajtott. Ennek kevés lakóit kivévén, kiknek elvált tartózkodásuk miatt a haramiák barátságát keresni kellett, mértföldnyire a völgytől nem vala emberi lak.
Mindezen okok kedves helylyé tevék a völgyet Pintye Gregor s csapatja előtt. A három már megérkezetthez lassankint többek is érkeztek, s nem soká mind kényökre hevertek a puha pázsitra terített gubákon, az üldözésben fáradt tagjaikat pihentetve, kapitányokat és két vagy három kisérőit kivévén; addig is Kosztán, ki közöttök alvezéri hivatalt viselni látszott, őröket rendele körül a sziklák csúcsaira, kora jelt adni minden veszélyről, s netalán akadandó zsákmányról. Már több kulacs a fűbe vetve mutatá, hogy tartalma szomjú torkokba folyt, s a kovákból kiütött szikrák, melyek a lombok sötétében lidérczekként szökdöstek, míg a könnyebb felgyúlás végett a kő és ujjak között csóvált taplótűz kigyóként tetszék rajta átrepülni, sűrű dohányzást jóslának; midőn egy őr jelenté Pintye Gregor közeledését.
– Itt vagytok-e mind? – Kezdé a haramia még a szikla magosán.
– Itt, uram! – Felele az őr.
A haramiák hallván vezérök szavát, hirtelen fölugrának, és inkább félelem, mint tisztelet által zabolázott zsibongó örömmel tódultak elejébe. Ő még három kisérővel jött, kik a szétoszláskor mellette maradtak. Szótalan veté magát gubájára, s egy az ágakon áttörő holdsugár épen arczáját világítá; boszús vala tekintete, s majdnem megvetéssel határos elégedetlenséget fejezének társaira vetett pillanatai, mi rájok varázserővel hatott, mert néma lett egyszerre a csoport, és csak halkan és titokban mert a kulacshoz nyúlni itt-ott egy szomjasabb, s az előbb sűrű karikákban tekergő dohányfüstöt csak ritkán eresztgeték.
Csupán egy tett kivételt a köznyugalomból, nem oly magas talán, mint sokan társai közül, hanem tömöttebb alakú; arcza és lángoló fekete szemei elevenségével mindnyájokat fölülhaladó, bár ellenben vonásai inkább jó szívet s bátortalanságot, mint élte módjához illő vadságot mutattak, és senki sem lett volna hajlandó őt haramiának vélni, ha szorosabb vizsgálat egy félénk ravaszság jeleire nem akadhatott volna arczain, melynek homályszíne és keleti idoma czigánynak lenni árulá el a tulajdonost. Ez, a mint mondók, kivétel a közcsendben, olyképen, mint egy középkori zsarnok haragja előtt az egy udvari bolond mert vidám lenni. Ugyanis két pipát véve elő tarisznyájából, megtölté, s az égő taplót reájok tévén, a fényesebbet urának nyújtá. Ez előbbi vad komorságával fogadta el, és lassan ámbár, de sűrű s vastag tömegekben bocsájtá a füstöt. Ezen első hivatalát teljesítvén, a másodikhoz fordult, s a legöblösebb kulacsot, mely bornyúbőrbe takart, és ezüst czifrázattal fénylő vala, e szavakkal Pintyének nyújtá:
– Mosd el uram a tekintetes vármegye átkát e kulacs vérével, míg azt a mai fekete kopóéval nem teheted, kit addig is áldjon meg az isten egynehány tüzes mennykővel!
– Czigány! – Riaszta reá Pintye Gregor félig fölemelkedve, s az elfogadott kulacsot a nélkül, hogy innék, kezében tartá, s a hangján, de főleg tekintetében uralkodó rettenet összereszketteték a faluvégek koromszemű gyermekét, mindazonáltal e nemzetnél a bátorság hiányát szemtelenség pótolja, s ez készteté a megijedt czigányt új tréfával kedvezővé tenni ura válaszát.
– Igyál uram! – Kezdé ismét. – Vagy torkodra forrt a mai üldözés, és összehúzta gégédet?
Mérgesen tekinte reá a kapitány, de nem szólott. Nemsokára ajkaihoz emelé a kulacsot, s a hosszú idő, melyen által ez ott maradt, nem csekély képzetet gerjeszthete