A Dicsőség Esküje . Морган Райс
és itt, a világ másik felén minden annyira más volt! A levegő sűrű volt a párától, és eleve jóval melegebb volt, mint otthon. Mintha folyamatosan vizet lélegezne be az ember. Lassúnak, lomhának érezte magát tőle, és elnehezültek a végtagjai. Mintha a nyár birodalmába lépett volna be.
Végigfuttatta tekintetét barátain, akik általában már pirkadat előtt ébren voltak. Most mind a fedélzeten elnyúlva aludtak. Még Krohn is, aki pedig mindig éber szokott lenni, mellette szunyókált. A sűrű trópusi időjárás mindegyikükre kihatott. Egyikük sem törődött többé a hajó kormányzásával – napokkal ezelőtt feladták. Semmi értelme nem volt: a nyugati szélnek köszönhetően a vitorlák mindig teljesen kifeszültek, és az óceán varázslatos dagálya állandóan egy irányba állította a hajójukat. Mintha egy hely vonzaná őket magához, és hiába próbálták meg többször is kormányozni, megváltoztatni az irányt, semmire sem jutottak. Aztán beletörődtek, hagyták, vigye őket a Tartuvian arra, amerre, akarja.
Nem mintha tudnák, a Birodalmon belül hova menjenek – merült fel Thorban. Amíg az áradat szárazföld felé tereli őket, nincs gond.
Krohn felkelt, nyüszített, majd előrehajolt, és megnyalta gazdája arcát. Thor a szinte már üres zsákjába nyúlt, és odaadta Krohnnak az utolsó szárított húsrudat. Megdöbbenésére Krohn nem kapta ki a kezéből, mint máskor; ehelyett csak nézte, az üres zsákra vándorolt a tekintete, majd jelentőségteljesen bámult vissza a fiúra. Habozott, hogy elfogadja-e az ételt, és Thor rájött, hogy párduca nem akarja előle elvenni az utolsó falatot.
Meghatotta a gesztus, de ragaszkodott hozzá, hogy egyen, ezért barátja szájába nyomta a húst. Tudta, hogy nemsokára kifutnak élelemből, imádkozott, hogy mielőbb szárazföldre érjenek. Fogalma sem volt, mennyi ideig tarthat még az út; mi van, ha hónapokig? Mit fognak enni?
A nap errefelé gyorsan felkúszott az égre, és túl hamar kezdett fényesen és erősen sütni. Thor felállt, amikor a köd kezdett felszállni a vízről, és a hajóorrba sétált.
Kinézett, miközben a csónak finoman ringatózott alatta, és figyelte, ahogy eloszlik a köd. Pislogott néhányat, azt hitte, képzelődik, mivel távoli földet látott kirajzolódni a horizonton. Felgyorsult a pulzusa. Szárazföld. Valódi szárazföld!
A legszokatlanabb formájú föld tárult a szeme elé: két hosszú, keskeny félsziget a tengerbe nyúlva, mint egy vasvilla két vége, és ahogy a köd felemelkedett, Thor elnézett jobbra-balra, és meglepetten látta, hogy két földnyelv veszi őket körül, körülbelül ötven méterre tőlük. Egy hosszú öböl kellős közepébe sodorta őket az áramlat.
Füttyentett egyet, mire bajtársai felriadtak. Talpra szökkentek, és odasiettek mellé a hajóorrba, hogy kinézzenek.
Álmélkodva álltak ott; a legegzotikusabb part volt, amit valaha láttak: sűrű dzsungel, magasba szökő fák szegélyezték a partot; olyan vastagok, hogy lehetetlen volt látni, mi van mögöttük. Thor gigantikus, kilenc méter magas páfrányokat pillantott meg, amelyek a víz fölé hajoltak; égig érő, sárga és lila fákat látott; és mindenhonnan idegen zajok hallatszottak megállás nélkül: vadak, madarak, rovarok és ki tudja, mi más vicsorgása, rikácsolása és éneklése.
Thor nagyot nyelt. Olyan érzése támadt, mintha az állatok kifürkészhetetlen királyságába készülnének belépni. Itt minden más volt; még a levegő illata is furcsa, idegen volt számukra. Távolról sem emlékeztette itt őket semmi a Gyűrűre. A többiek egymásra néztek, és Thor látta a szemükben a tétovázást. Mind azon tűnődtek, miféle szerzetek várják majd őket abban az őserdőben.
Nem mintha lett volna választásuk. Az áramlat egy irányba sodorta őket, úgyhogy nyilvánvaló, hogy itt kellett a Birodalom földjére lépniük.
- Ide! – kiáltotta O’Connor.
Mind odarohantak hozzá. A korlátnál állt, előrehajolt, és a vízre mutatott. Hatalmas rovart láttak meg a hajó mellett úszni: világító lila, három méteres példány volt, és több száz lábbal rendelkezett. Világított a hullámok alatt, majd ahogy végigsiklott a víz felszínén, több ezer kis szárnya zümmögni kezdett, és a víz fölé emelte. Ezután visszasüllyedt, és újra a víz felszínén vitorlázott, majd alámerült. Aztán kezdte az egészet elölről.
Miközben figyelték, hirtelen a levegőbe emelkedett, a fiúkkal szemmagasságba, lebegett, és négy, hatalmas zöld szemét rájuk szegezte. Sziszegő hangot adott ki, mire mind önkéntelenül hátraugrottak, és a kardjukért nyúltak.
Elden előrelépett, és felé suhintott. Mire azonban a fegyver elérte volna, a lény már újra a vízben volt.
Amikor a hajójuk hirtelen megállt, és nagy zökkenéssel a partra ért, a fiúk repültek hátra pár métert, majd visszazuhantak a fedélzetre.
Thor szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy végignézett a parton: alattuk keskeny tengerpart terült el, amelyet több ezer kis, csipkézett, világoslila szikla alkotott.
Szárazföld. Megcsinálták.
Elden vezette a sort a horgonyig, közösen felemelték, majd a part szélére vetették. Lemásztak a láncon, és a partra ugrottak, Thor mászás közben átadta Krohnt Eldennek.
Fellélegzett, amikor a lába földet érintette. Annyira jó érzés volt földet – száraz, szilárd földet – érezni a talpa alatt! Azt se bánná, ha soha többé nem kellene hajóra szállnia.
Megragadták a köteleket, és amennyire csak lehet, a partra húzták a csónakot.
- Szerintetek elviszi majd a dagály? – kérdezte Reece a hajóra emelve tekintetét.
Thor ránézett; úgy tűnt, elég biztosan áll a homokban.
- Ezzel a vasmacskával biztosan nem – jegyezte meg Elden.
- A dagály nem – szólt O’Connor – Inkább az a kérdés, nem vetnek-e rá szemet mások.
Thor még egy utolsó, kósza pillantást vetett a hajóra, és rájött, a barátjának igaza van. Még ha rá is találnak a Kardra, elég valószínű, hogy az üres part várja majd őket visszatérve.
- És akkor hogy jutunk vissza? – tette fel a kérdést Conval.
Thornak az az érzése támadt, mintha az út minden egyes állomásánál felégetnének maguk mögött minden hidat.
- Majd kitalálunk valamit – mondta Thor – Végül is biztos akadnak más hajók is a Birodalomban, nem?
Igyekezett határozottnak tűnni, hogy megnyugtassa a barátait. De a lelke mélyén már nem volt olyan biztos magában. Ezt az egész utazást egyre baljóslatúbbnak érezte.
Egy emberként megfordultak, és a dzsungel felé bámultak. Sűrű lombfalat láttak, mögötte csak feketeség. Az állatzaj alkotta hangzavar körülvette őket, és olyan hangos volt, hogy Thor alig hallotta a saját gondolatait. Mintha a Birodalom összes vadállata itt visítozott volna, hogy őket üdvözölje.
Vagy figyelmeztesse.
*
Thor és társai egymás mellett gyalogoltak a dzsungelben. Óvatosan haladtak, mindegyikük éberen figyelt a sűrű, trópusi dzsungelben. Thor nehezen tudott gondolkodni, annyira állandósult a rovarok és egyéb állatok kórusának visítása, rikácsolása körülöttük. Mégis, amikor a lombok közé nézett, egyet sem látott.
Krohn szorosan a nyomában volt, vicsorgott, és felállt a hátán a szőr. Thor még sosem látta ennyire ébernek. Végignézett a bajtársain, és látta, hogy hozzá hasonlóan mindegyikük keze kardja markolatán van, és ők is rettentő idegesek.
Már