A Dicsőség Esküje . Морган Райс
az udvarom! Vagy a saját bőrödön fogod érezni haderőm haragját!
Néhány feszült pillanat elteltével a parancsnok végül megfordult, és intett az embereinek. Egy emberként visszavonultak, és kivont karddal, óvatosan kimasíroztak a szobából.
- Ettől a naptól kezdve – dörögte a parancsnok – tudd, hogy nem szolgálunk többé! Egyedül kell szembenézned a Birodalom seregével. Remélem, jól bánnak majd veled! Jobban, mint ahogy te bántál apáddal!
A katonák nagy páncélcsörgés közepette kiviharzottak a csarnokból.
A több tucat tanácstag, szolga és nemes, aki ott maradt, némán álltak, néhányan sutyorogtak.
- Most hagyjatok! – őrjöngött Gareth – MINDENKI KIFELÉ!
Mindenki kitódult az ülésteremből, még Gareth privát hadserege is.
Csak egyetlen személy halogatta a távozást.
Lord Kultin.
Csak ő és Gareth maradtak a szobában. Felsétált Gareth-hez, néhány lépésre tőle megállt, és az arcát fürkészte, mintha ki akarna olvasni belőle valamit. Kultin arca kifejezéstelen volt, mint mindig. Egy zsoldos arca.
- Nem érdekel, mit és miért tettél – kezdett bele érdes, sötét hangján – Nem izgat a politikád. Harcos vagyok. Nekem csak a pénz számít, amelyet nekem és az embereimnek fizetsz.
Szünetet tartott.
- Mégis tudni akarom, hogy a saját kíváncsiságomat kielégítsem: tényleg te rendelted el, hogy azok a fickók vigyék el a Kardot?
Gareth mereven nézett a férfira. Volt valami a tekintetében, ami saját magára emlékeztette: hidegség, könyörtelenség, megalkuvás.
- Mi van, ha igen? – kérdezett vissza.
Kultin hosszan bámult rá.
- De miért?
Gareth szó nélkül állta a tekintetét.
Kultin szeme tágra nyílt a felismeréstől.
- Ha te nem tudtad forgatni, akkor más se tudja? – tette fel a kérdés Kultin – Ugye emiatt?
Aztán átgondolta a következményeket is.
- Sőt – tette hozzá – azzal is biztosan tisztában voltál, hogy a kard eltüntetése megszünteti majd az energiapajzsot, és szabadon támadhatók leszünk – Kultin szeme még jobban elkerekedett – Azt akartad, hogy megtámadjanak minket, ugye? A lelked mélyén szeretnéd elpusztítani Királyudvarhelyet – osztotta meg hirtelen felismerését.
Gareth elmosolyodott.
- Nem minden helynek kell – mondta lassan, tagoltan – örökké tartania.
ÖTÖDIK FEJEZET
Gwendolyn hatalmas kíséretével rótta az utakat. Az óriási, sétáló várost katonák, tanácsosok, szolgák, Ezüstlovagok, légiósok és fél Királyudvarhely alkotta. Gwenben túlcsordultak az érzelmek. Egyfelől mámorító volt végre megszabadulni a bátyjától, Gareth-től, kikerülni a hatásköréből, és megbízható harcosokkal körülvéve utazni, akik megvédik őt. Végre nem kell árulásától tartania, vagy attól, hogy férjhez adja valakihez. Nem kell többé minden éber pillanatában állandóan a háta mögé nézegetnie attól tartva, hogy valaki az életére tör.
Inspirálónak és megtisztelőnek érezte, hogy kiválasztották az uralkodásra, ennek a rengeteg embernek a vezetésére. A tömeg úgy követte, mintha valami próféta lenne, ahogy a Szilézia felé vezető végtelen úton meneteltek. Az uralkodójuknak tekintették – ez minden mozdulatukból kitűnt –, és várakozással tekintettek rá. Bűntudata volt; azt akarta, hogy az egyik fivéréé legyen a megtiszteltetés – bárkié, csak ne az övé. Ugyanakkor azt is látta, mennyi reményt ad a népnek, hogy igaz és becsületes vezetőjük van, és ez boldogsággal töltötte el. Azon lesz, hogy be tudja tölteni ezt a szerepet, főleg ezekben a sötét időkben.
Thorra gondolt, könnyes búcsújukra a Szakadéknál, és ettől összeszorult a szíve; látta eltűnni, átsétálni a Szakadék hídján, amely lassan ködbe veszett. Látta, ahogy egy olyan útra indul, amely a szinte biztos halálba vezet. Bátor és nemes küldetés volt – ezt nem tagadhatta. Küldetés a királyság, a Gyűrű érdekében. Mégis folyton azt kérdezte magától, miért pont ő. Bárcsak valaki más vállalkozott volna rá! Most mindennél jobban szerette volna, ha mellette van. Ebben a zűrzavaros időben, a hatalmas átalakulás közepette, amikor teljesen egyedül kell uralkodnia, ráadásul a gyermekével a szíve alatt, azt akarta, hogy itt legyen vele. Rettenetesen aggódott érte. El sem tudta képzelni az életét nélküle; már a puszta gondolattól is sírni támadt kedve.
De ehelyett csak mélyet sóhajtott, és próbált erősnek mutatkozni, tudván, hogy minden szem rá szegeződik, miközben vonulnak: végtelen karaván a poros országúton, északra, a távoli Szilézia felé tartva.
Gwennek még nem sikerült megemésztenie, hogy elszakadt a szülőhazájától. Felfoghatatlan volt számára, hogy az ősi védőpajzs nem működik, és hogy áthatoltak a Szakadékon. Az a szóbeszéd járta, hogy távoli kémek szerint Andronicus már partra is szállt a McCloud oldalon. Nem tudta, mit higgyen. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindez ilyen gyorsan megtörténhetett. Hiszen Andronicus-nak egész flottáját át kell küldenie az óceánon. Kivéve, ha McCloud áll a kard elrablása mögött, és ő intézte úgy, hogy a pajzs ne védje többé a Gyűrűt. De hogy lehetséges ez? Hogy sikerült neki ellopni? Hova vitte?
Érezte, milyen levert mindenki körülötte, és nem is tudta hibáztatni őket érte. Az egész társaságot megcsapta a reményteleség szele, és Gwen tudta, hogy okkal; a pajzs nélkül mind védtelenek voltak. Csak idő kérdése, hogy Andronicus betörjön: ha nem ma, akkor holnap vagy holnapután. És ha ez megtörtént, semmi esélyük visszatartani a seregét. Hamarosan elfoglalják ezt a helyet, mindent, amit szeretett és fontosnak tartott, és meggyilkolják a szeretteit.
Olyan volt, mintha a halálba menetelnének. Bár Andronicus még nem ért ide, olyan érzés volt, mintha máris uralma alá hajtotta volna őket. Eszébe jutott valami, amit az apja mondott egyszer: győzd le egy hadsereg szívét, és megnyerted a csatát.
Gwen tudta, hogy az ő feladata a lelkesítésük, hogy legyen egy kis biztonságérzetük, sőt egy kicsit derűlátóbbak legyenek. Elhatározta, hogy ezen lesz. Nem hagyhatta, hogy ilyen időkben a saját, személyes félelmei vagy a borúlátása úrrá legyen rajta. Eltökélte, hogy nem fog elmerülni az önsajnálatban. Ez most már nemcsak róla szól. Hanem a többi emberről és a családjaikról, az ő életükről. Szükségük volt rá. Mind segítséget vártak tőle.
Az apjára gondolt, és azon tűnődött, vajon ő mit tenne. Elmosolyodott, ahogy rá gondolt. Bátor arcot öltene, akármi is történik. Mindig azt tanácsolta neki, hogy nagyzolással, jókedvvel rejtse el a félelmét, és ahogy visszagondolt az életére, tényleg soha nem látta félni. Egyetlen egyszer sem. Talán ez csak a látszat volt; de ha így is van, akkor ügyesen csinálta. Vezetőként tisztában volt vele, hogy állandóan szem előtt van, és hogy a népnek látszatra van szüksége, talán még az irányításnál is jobban. Túl önzetlen volt ahhoz, hogy megengedhesse magának a félelmet. Tanult a példájából. Ő sem fogja kimutatni, ha fél.
Körülnézett, és a mellette sétáló Godfrey-ra siklott a tekintete. Oldalán Illepra, a gyógyító; beszélgettek egymással, és Gwennek úgy tűnt, egyre jobban kedvelik egymást, mióta a nő megmentette a herceg életét. Gwen a többi testvérét is szerette volna maga mellett tudni. De Reece Thorral tartott, Gareth természetesen halott volt számára, Kendrick pedig továbbra