Átváltozva . Морган Райс
Hetedik fejezet
Első fejezet
Caitlin Paine mindig is rettegett az első naptól egy új iskolában. Ott voltak azok a nagy dolgok, mint hogyan találjon új barátokat, milyenek lesznek az új tanárok, és hogy fog eligazodni a folyosókon a tantermek közt. És ott voltak azok a kis dolgok, mint megszokni az új helyet, ahol új illatok és új hangok fogadják az újonnan érkezett diákokat. És vajon hol lesz az új öltözőszekrénye. Hovatovább, ő rettegett a bámuló tekintetektől. Mindig érezte, hogy az új helyen mindenki csak őt bámulta. Észrevétlen maradni, ő csak ezt akarta. De ez soha nem sikerült neki.
Caitlin nem értette, miért volt olyan feltűnő. Az ő 165 centiméterével nem volt különösebben magas, és a barna hajával és barna szemével (és normál testsúlyával) úgy érezte, hogy átlagos volt. Biztosan nem volt olyan szép, mint néhány másik lány. Kicsit idősebb volt a többieknél a 18 éves korával, de nem túlzottan ahhoz, hogy kilógjon a sorból.
Volt valami más benne. Volt benne valami, ami miatt az emberek megfordultak utána. Tudta, valahol mélyen, hogy ő más. De nem tudta pontosan, hogy miben különbözik a többiektől.
Ha volt valami rosszabb, mint az első nap, az a becsatlakozás egy új osztályba tanév közepén, amikor már mindenki ismer mindenki, és mindenkinek volt ideje kibontakozni. Ma, az első napján, így március közepén, ez lesz az egyik legrosszabb. Érezte már.
Még a legvadabb képzeletét is felülmúlta, hogy ez megtörténhet. Semmi, amit valaha látott – pedig ő már sokat látott – nem készítette fel erre.
Caitlin kint állt az új iskolája, egy hatalmas New York City-i középiskola előtt a fagyos márciusi reggelen, és azon tűnődött, miért pont én? Kicsit alul volt öltözve, csak egy pulóvert és nadrágot viselt, és még távolról sem volt felkészülve arra a zajos káoszra, ami fogadta őt. Gyerekek százai álltak ott, zajongtak, sikoltoztak, és lökdösték egymást. Úgy nézett ki, mint egy börtön udvara.
Az egész valahogy túl hangos volt. Ezek a gyerekek túl hangosan nevettek, túl sokat káromkodtak, és túl durván lökdösték egymást. Azt gondolta volna, hogy ez egy hatalmas verekedés, ha észre nem vesz néhány mosolyt és gúnyos nevetést. Ők csak tele voltak energiával, és ő, kimerülve, átfagyva, kialvatlanul állt, és nem értette, hogy honnan jön ez a végtelen energia. Becsukta a szemét, és azt kívánta, hogy bárcsak mindez tűnne el.
Benyúlt a zsebébe, és érzett valamit: az ipod-ját. Igen. Betette a fejhallgatót a fülébe, és bekapcsolta. El kellet fojtania minden külső zajt.
De semmi nem szólt. Lenézett és látta, hogy az akkumulátor lemerült. Tökéletes.
Megnézte a mobilját, remélve, hogy valami eltereli a figyelemét, de semmi. Nincsenek új üzenetek.
Felnézett. Ránézett a tengernyi új arcra és egyedül érezte magát. Nem azért, mert ő volt az egyetlen fehér lány – ezt valójában előnynek tartotta. Néhány közeli barátja más iskolákban fekete, spanyol, ázsiai, vagy indiai volt – de például néhány galádabb iskolatársa fehér volt. Másról volt itt szó. Azért érezte egyedül magát, mert városban volt. Ott állt a csupasz betonon. Egy hangos csengő jelezte mikor léphet be ide a „pihenő területre” ahová nagy, fém kapukon kellett átjutnia. Most pedig be volt zárva azokkal a súlyos, rácsos fémkapukkal, amelynek a tetején még szögesdrót is volt. Úgy érezte, mintha börtönben lenne.
Felnézett a hatalmas iskola rácsos ablakaira, és még rosszabbul érezte magát. Mindig könnyen alkalmazkodott az új iskolákhoz, legyen az kicsi vagy nagy, de ezek mind a külvárosokban voltak, ahol volt fű, fa, és tiszta ég. Itt nem volt semmi, csak maga a város. Úgy érezte, hogy itt nem kap levegőt. És ez megrémítette.
Egy másik hangos csengő szólt és ő eltopogott a több száz gyerekkel az iskola bejárata felé. Egy nagyobb lány meglökte, és leejtette a naplóját. Felvette (haja összekócolódott), majd felnézett, hogy lássa vajon a lány bocsánatot kér-e tőle. De sehol sem látta, mivel a lány már rég továbbhömpölygött a gyerekrajjal. Nevetést hallott, de nem tudta megmondani, hogy vajon rajta nevettek-e.
A naplóját szorongatta, ez volt az egyetlen dolog, ami lekötötte őt. Vele volt mindenhol. Folyton jegyzetelt és rajzolt bele mindenfelé amerre csak ment. Egész gyermekkorának életútja benne volt.
Végül elérte a bejáratot, de csak összepréselődve tudott átmenni rajta. Olyan volt, mint felszállni egy tömött vonatra a csúcsforgalomban. Bízott benne, hogy bent jó meleg lesz – ha egyszer végre bejut – de a nyitott ajtókon át a fagyos szél egyre csak fújta a hátára a hideget.
Két nagy biztonsági őr állt a bejáratnál, mellettük két egyenruhás New York-i rendőr, a fegyverek szembetűnően lógtak az oldalukon.
“MENJ TOVÁBB!” Parancsolta az egyikőjük.
Nem tudta felfogni, hogy miért kell két fegyveres rendőrnek őriznie a középiskola bejáratát. Ezzel csak a félelemérzete nőtt. Sokkal rosszabb lett, amikor felnézett, és látta, hogy egy olyan biztonsági fémdetektoros kapun kell majd áthaladnia, amilyeneket a reptereken használnak.
Még négy másik fegyveres rendőr állt az érzékelők két oldalán, valamint további két biztonsági őr.
“ÜRÍTSD KI ZSEBEIDET!” Hallotta egy őr utasítását.
Caitlin látta, ahogy a többi gyerek megtölti a kis műanyag tartókat a zsebük tartalmával. Gyorsan ugyanezt tette; behelyezte ipodját, pénztárcáját, kulcsait.
Átballagott az érzékelőn, és a riasztó felsikoltott.
“TE!” Bökött felé az őr. “Gyere ki oldalra!”
Hát persze.
Minden gyerek bámulta, ahogy felemeltetik a karját, és az őr kézi szkennerrel átvizsgálja a testét.
“Viselsz bármilyen ékszert?”
Caitlin először a csuklójára gondolt, majd a nyakára és hirtelen feleszmélt. A keresztje.
“Vedd le,” csattant az őr szava.
A nyakláncot a nagymamája adta neki még mielőtt elment, egy kicsi ezüst kereszt, belevésve egy latin írás, amelyet soha nem fordított le. A nagymamája azt mondta, hogy ő is a nagyanyjától kapta. Caitlin nem volt vallásos, és nem is igazán értette ezt az egészet, de tudta, hogy a kereszt több száz éves és messze a