Átváltozva . Морган Райс
volt, hogy alig kérdezett tőle valamit. Csak az arról a hülye brácsáról tudta őt kérdezni. Azt kellett volna kérdeznie, hogy merre él, hová valósi, vagy hová jelentkezett főiskolára.
De leginkább, hogy van-e barátnője. Egy ilyen fiú kell, hogy randizgasson valakivel.
Egy pillanatra egy csinos, jól öltözött spanyol lány keltette fel Caitlin érdeklődését. Végignézett rajta, ahogy elvonult és magát képzelte a helyébe.
Caitlin ráfordult a 134. utcára, és egy másodpercre elfelejtette, hogy merre jár. Még soha nem jött hazafelé az iskolából, és nem emlékezett, hogy merre van az új otthona. Ott állt a sarkon, összezavarodva. Egy felhő takarta el a napot és erős szél támadt, hirtelen újra érezte a hideget.
“Hé, barátocskám!”
Caitlin megfordult, és észrevette, hogy egy mocskos, sarki bódé előtt áll. Négy piszkos férfi ült előtte műanyag székeken, láthatóan fittyet hányva a hidegre, és vigyorogtak, mintha ő lenne a következő fogás.
“Gyere ide át, kislány!” Kiáltotta egy másik.
Emlékezett már.
A 132. utca. Az lesz az.
Gyorsan megfordult, és élénk ütemben elsétált a másik keresztutcáig. Néha hátranézett a válla felett, hogy lássa, vajon követik-e azok az emberek. Szerencsére nem követték.
A hideg szél csípte az arcát és egészen felébresztette, ahogy kezdett visszarázódni az új környék rideg valóságába. Ahogy körbenézett az elhagyott autókon, az összefirkált falakon, a szögesdróton, és hogy rácsok vannak minden ablakon, hirtelen nagyon egyedül érezte magát. És nagyon félt.
Még három háztömb volt a lakásig, de mintha nagyon messze lenne. Azt kívánta, bárcsak ott lenne mellette egy barátja – lehetőleg Jonah – és belegondolt, hogy egyedül kell megtennie ezt az utat minden áldott nap. Újra mérges volt az anyjára. Hogyan tudja őt állandóan új helyekre költöztetni, amelyeket mindig megutált. Mikor lesz vége ennek valahára?
Üvegcsörömpölést hallott.
Caitlin szíve gyorsabban vert, ahogy meglátta a mozgolódást balra, az utca másik oldalán. Gyorsan sétált és megpróbálta leszegni a fejét, de ahogy közelebb ért, egy ordítást hallott és groteszk nevetést, és nem tudta nem észrevenni, mi folyik ott.
Négy nagydarab kamasz – úgy 18 vagy 19 évesek lehettek – állt egy másik gyerek fölött. Kettő közülük lefogta a karját, míg egy harmadik odalépett és gyomron ütötte, a negyedik pedig a fejét ütlegelte. A srác – talán 17 éves, magas, vékony volt és védtelen – a földre esett. Két fiú odament és arcon rúgta.
Caitlin, akarata ellenére megállt és rájuk meredt. Elszörnyedt. Ilyet még soha nem látott.
A másik két kölyök tett néhány lépést az áldozatuk körül, majd felemelték a bakancsukat és lecsapták.
Caitlin attól félt, hogy halálra fogják taposni azt a gyereket.
“NE!” Sikoltott fel.
Volt valami furcsa ropogó zaj, ahogy a lábuk a földet érte.
De ez nem csonttörésnek hangzott, hanem inkább fás hangja volt. Ropogó fa. Caitlin látta, hogy egy hangszeren taposnak. Ahogy jobban megnézte, egy hegedű – vagy egy brácsa? – darabjait látta heverni végig a járdán.
Rémültem emelte a szája elé a kezét.
“Jonah!?”
Caitlin, gondolkodás nélkül átment az utcán, egyenesen a csapat fiúhoz, akik kezdték észrevenni őt. Ránéztek a lányra és gonosz mosollyal elkezdték egymást bökdösni.
A lány egyenesen az áldozatukhoz sétált és látta, hogy ő tényleg Jonah. A fiú arca vérzett és véraláfutásos volt, és öntudatlanul feküdt.
A lány felnézett a fiúkra, és miután a haragja legyőzte a félelmét, odaállt Jonah és közéjük.
“Hagyjátok békén!” Kiáltott rá a bandára.
Egy gyerek középen – legalább 2 méter magas, izmos – visszanevetett.
“Vagy mi lesz?” Kérdezte egy nagyon mély hangon.
Caitlin érezte, hogy forog vele a világ, és észrevette, hogy keményen meglökte valaki őt hátulról. Ugyan felemelte a könyökét miközben a betonra esett, de ez alig tompította a zuhanást. A szeme sarkából látta a szálló naplóját, és ahogy a papírok mindenfelé szétszóródnak belőle.
Nevetés hallott. És azután lépéseket, ahogy feléje közeledtek.
Szíve a mellkasában dobogott, adrenalinja az egekbe szökött. Sikerült megfordulnia és talpra állnia, épp mielőtt még elérték volna őt. Elkezdett rohanni a sikátorban, futott, mintha csak az életéért futna. És lehet, hogy valóban így is volt.
A fiúk nagyon közel futottak mögötte.
Egyik iskolájában a sok közül, amikor még azt gondolta, hogy sokáig maradnak ott, eljárt futni, és észrevette, hogy milyen jól megy neki a sprintelés. Valóban, ő volt a legjobb a csapatban. Nem a hosszú távon, hanem a 100 méteren. Még a srácok többségét is le tudta futni. És most kezdett visszaemlékezni az egészre.
Az életéért futott és a suhancok nem tudták elkapni őt.
Caitlin hátranézett és látta, hogy mennyire vannak a háta mögött, és optimista volt, hogy lehagyja őket. Már csak helyes irányt kell megtalálnia.
A sikátor egy nagy T-ben végződött, és befordulhatott balra is és jobbra is. Nem volt ideje, hogy megváltoztassa a döntését, ha meg akarta őrizni az előnyét, és gyorsan kellett döntsön. Nem látta, mi van a sarkokon túl. Vakon, balra fordult.
Imádkozott, hogy jó legyem a választás. Gyerünk. Kérlek!
A szíve majd megállt, amikor élesen balra fordult és meglátta a zsákutcát maga előtt.
Rossz az irány.
Egy zsákutca. Elfutott egészen a falig, hogy keressen egy kijáratot, bármilyen kijáratot. Mikor rájött, hogy nincsen, szembefordult az érkező támadóival.
Kifulladva nézte, ahogy befordulnak a sarkon, és közelednek. Átlátott a válluk felett. Hogyha jobbra fordult volna, már sikeresen hazaért volna. Na, persze. Csak ilyen a szerencséje.
“Jól van, te ribanc,” mondta egyikük, „most szenvedni fogsz.”
Látták, hogy nem tud menekülni. Lassan közelebb jöttek feléje, nehezen lélegezve, de vigyorogva, mint akiknek kedvére van a verekedés.
Caitlin lecsukta a szemét és mélyet lélegzett. Megpróbálta elképzelni, hogy Jonah magához tér, feltűnik a sarkon, és összeszedi minden erejét, készen arra, hogy megmentse őt. De kinyitotta a szemét, a fiú pedig nem volt ott. Csak a támadói. És egyre közelebb.
A lány az anyjára gondolt, hogy mennyire gyűlöli őt, amiért annyi mindenfelé kellet élnie. Majd az öccsére gondolt, Samre. Aztán arra gondolt, milyen lenne az élete ez után a nap után. Az egész élete lepörgött előtte, hogy mi mindenen kellett keresztülmenjen, hogy senki sem értette meg őt, és hogy soha, semmi nem ment a maga módján. Aztán valami bekattant benne. Valahogy, elege lett.
Én nem ezt érdemlem. Én NEM ezt érdemlem!
És akkor, hirtelen megérezte azt.
Egy hullámzó érzés volt az, valami egészen más, mint amit eddig tapasztalt. A düh hulláma volt, ahogy átjárta a testét,