Edes Anna. Kosztolanyi Dezso
Akkor a cselédhez lépett, oly közel, hogy arca az ő arcát súrolta.
Anna ijedten fölnyitotta nagy, bágyadt szemét.
Szeme kék volt, de nem csillogó, inkább tejeskék, violáskék, mint a Balaton vize, párás, nyári hajnalon.
Most látta először Vizynét: egy sápadt, nagyon magas, jéghideg nő meredt eléje, aki – nem tudta miért – egy ismeretlen madárhoz hasonlított, szétborzolt, fényes dísztollakkal. Hátrált az ajtó felé.
Vizyné, hogy az előbbi kis összezörrenést elsimítsa, s főképp, hogy végre hallja a hangját is – mert eddig a lány csak egyetlen szót ejtett ki, azt hogy: van —, emberi nyomatékkal kérdezte:
– Mi az édesapja?
– Cseléd.
– Hol cseléd?
– Az uraságnál. Béres.
– Földmíves. És van valamije? Háza, földje, disznaja?
– Semmi.
– De búzát azt kap? Ah, maguk ma jobban élnek, mint mi. Az anyja?
– Nyanya – és itt elcsuklott a hangja.
– Mi az?
– Meghalt. Mostohám van – mondta elszoruló torokkal.
– Testvérei?
– Egy bátyám.
– Az is földmíves?
– Most jött haza.
– A háborúból?
– Nem. Francia fogságból – s vonogatta a vállát.
– Már megint. Ez nem illik. Mi igennel és nemmel felelünk. No, majd megtanulja.
Erre még volt idő. Nem is idomította tovább, hanem áttért a lényegre.
Bizalmasan, valamivel halkabb hangon kérdezte, mint nő a másik nőtől:
– Van szeretője?
Anna intett, hogy nincs.
Nem pirult el, de homlokát, a szép domború homlokát egyszerre elfutotta valami rózsaszín köd.
– Őszintén? Ne tagadja, mert úgyis rájövök. Ez a ház erkölcsös. Ide senkinek se szabad bejárni, se nappal, se éjszaka. A kulcsok különben is nálam. Ismerőse sincs?
– Nincs.
– Valakit csak ismer.
– A Ficsorékat – szünet. – Meg a Wildné nagyságos asszonyt – szünet. – Meg a Cifkánét, a Bartos úr ángyát.
– A sógornőjét? Azt az erős, magas asszonyt, aki náluk lakik?
– Azt.
– Különben senkit?
– Senkit.
– Jobb is. Csak elrontják. Nem mondom, ha valakije jön. Az apja, vagy a bátyja. Akkor engedélyt kér, hogy találkozhassék velük. Különben minden második vasárnapja szabad. Délután háromtól hétig. De hétkor már itthon kell lennie.
Ficsor sovány batyucskát hozott föl, kockás kendőbe kötözve.
Vizyné – élve úrnői jogával – kibontotta. Mindig batyuvizsgálás alkalmával győződött meg először, hogy lop-e majd az új cseléd.
Kevés holmit talált.
Néhány rongyos pamutzsebkendő, melyen nincs monogram – tehát valószínűleg nem lopta —, egy már erősen viselt, kék kartonruha, pár fejrevaló kendő, egy uraságoktól levetett férficipő, melyet valahonnan ajándékba kaphatott, egy kerek reklám-kézitükör, a cég jelzésével, egy vasfésű, még tele gubancos hajával.
Aztán egy horpadt, sárgapléh gyermektrombita, melyről piros bojt lóg.
Ezt kezébe vette, nézegette. Nem tudta elképzelni, hogy mire használhatja a trombitát a cseléd.
Katica nyitott be, magasra emelt fővel, egy megsértett hercegnő fölényes mosolyával, hogy a déli asztalt leszedje. Vizyné már nem engedte hozzányúlni. Kiküldte, és maga is utánament.
Távollétét Ficsor arra használta föl, hogy színvallásra bírja unokahúgát.
– No?
Anna hallgatott.
– Jó hely – mondta a házmester. – Príma hely. Gazdagok. Az övék a ház. Ez az egész ház. Az úr tanácsos. Méltóságosok.
Többet nem beszéltek.
A szegény emberek kedélytelen atyafisága fűzte őket egybe, kiknek a vérségi kapcsolat vajmi keveset jelent, mert nincsenek kedves, közös emlékeik, csak egymás mellett élnek, folyton dolgozva, önmagukba zárva, egymásnak áthatolhatatlanul, nagy távolságban.
Vizyné Katicát úgy akarta kilopni innen, mint a közkórházakból a kolerás halottat, hogy meg ne fertőzze a még egészségest.
Eléje lökte bérét, s azt mondta, hogy azonnal szedje batyuját.
Amíg csomagolt, a körmére nézett, hogy nem visz-e el valamit.
Katicának sem volt vastagabb batyuja, mint Annának, de önérzete az volt. Mielőtt elindult volna, gavalléros mozdulattal visszaadta a kötött lélekmelegítőt, melyet ajándékba kapott.
Ő is fertőzöttnek érezte mindazt, ami erre a házra emlékeztetné, ahol ennyire megsértették.
Az asszony elfogadta a lélekmelegítőt, aztán sarkára csapta az ajtót.
Visszajövet már egészen más hangon beszélt Annához, azon a hangon, melyen majd mindig beszél hozzá:
– Jöjjön, Anna, átadom a lakást. Szobáról szobára vezette.
– Ez itt a dolgozó. A könyveket naponta letörölgeti, de az íróasztalról semmit sem mozdít el, az úr finnyás a holmijára. Értette? Erre is roppant vigyázzon.
Egy kitömött bagoly bámult a lányra, sárga üvegszemmel.
Anna pár lépésnyi távolságból követte Vizynét és Ficsort, lógázva batyuját.
– Az ebédlőt már látta. Ez a szennyesláda. Az a szekrény természetesen majd kikerül innen.
A szalonban így szólt:
– No, erre is ráfér a takarítás. Majd kirakjuk. A zongorát valamivel előbbre húzzuk. Lesz dolog, annyi bizonyos.
Anna a piros szőnyeggel takart hencser mellett állott, úgy rátapadt a zongorából kiáradó kámforszag, hogy halottfehér lett. Vizyné és Ficsor már a hálóban volt. Csak azt hallotta, amint az asszony sürgette:
– Miért nem jön? Furcsa lány – szólt oda Ficsorhoz. – Eleinte bizony nehéz lesz vele.
A hálóból kis futórózsákkal mintázott sárga tapétaajtó nyílt a sötét, nyirkos fürdőszobába, ahol búsan locsogtak az elrontott csapok.
– Oltsa el a villanyt – parancsolt Annának. – Ugorjon, fiam. Egy-kettő. Ha valahonnan kimegy, mindig oltsa el. Nem szabad pocsékolni ebben a drága világban. És az ajtót is csukja be maga után. Egy fáradság. Léghuzam van.
Конец ознакомительного фрагмента.
Текст предоставлен ООО «ЛитРес».
Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию