Edes Anna. Kosztolanyi Dezso
amint múltak a napok, Anna jótékony alakja csak ködkép gyanánt remegett előtte, egyre messzebb és messzebb. Sokszor már azt hitte, hogy ábránd az egész, s az, akit látott, voltaképp nincs is.
ANNA
Augusztus 14-ike volt: csodálatos nyári nap. Forró és fényes.
Vizy már átugrott a Polgári Kaszinóba feketézni. Felesége egyedül merengett a rizsfelfújt romjai előtt.
Amint félretolta tányérját, meglepődve vette észre, hogy a tányér alatt néhány rizsszem bújt meg.
Villája hegyével megolvasta. Hét szem rizs volt. Megolvasta többször. Mindig hét szem volt.
Miként került oda? Nem értette. Arra határozottan emlékezett, hogy nem ő szórta el, hiszen tányérját egész ebéd alatt nem mozdította el.
A szám gondolkozóba ejtette. Miért épp hét?
Minden jelent valamit. A legkisebb jelekkel is izennek nekünk, onnan túlról, kis jelekkel nagy dolgokat. Ő, aki a spiritiszta üléseken gyakran látta kislánya szellemét, s hallotta hangját, de hányszor, egészen tisztán, nem kételkedhetett ebben.
Nyelvére tette a három szem labdacsot, egy pohár nagyon vizes bort ivott rá, és azon tűnődött, vajon mi lehet az a jó hír, melyet a hét rizsszem jelez, mikor halkan koppant az ajtó, s mielőtt válaszolhatott volna, hogy szabad, az ajtónyíláson bekandikált Ficsor feje.
– Szabad? Itt vagyunk, méltóságos asszonyom.
– Kicsoda?
– Az Anna. Bejöhetünk?
– Azonnal. Várjon.
A fej visszahúzódott, az ajtó becsukódott.
Vizyné megkapaszkodott az asztal sarkába, az események véletlen, gyors torlódásától majdnem elszédült.
Ezen a napon mezítláb volt, papucsban, abban a régi, lila pongyolájában, melyben a kommün idején szokott kijárni az utcára, hogy proletárasszonynak tekintsék.
Szekrénye előtt magára kapta fehér pongyoláját, pezsgőszín harisnyáját, barna félcipőjét. Ruhatárából gyorsan szedegette ezeket, mint színésznő, akinek nemsokára jelenése lesz. Még a tükörben is megnézte magát. Arca fáradt volt, törődött. Mosolygott a tükörképre, mosolyát erőltetettnek vélte, kissé elkomolyodott, megkereste a két kifejezés között a középutat. Bőrét könnyedén érintette a rizsporos pamaccsal. Az utolsó pillanatban fölcsatolta aranykarperecét.
Lábujjhegyen suhant vissza az ebédlőbe.
A díványon az ura otthoni kabátja hevert kifordított ujjal.
Ezt összehajtogatta. Ezenkívül is bántotta egy és más: hogy az abrosz csak háromnegyedrészt takarja az asztalt, hogy a zsíros tányérok még ott maradtak a középen a rizsfelfújt mellett, meg hogy a porcukorszelencén a legyek dőzsöltek. Szeretett volna egy kis rendet teremteni. De erre már nem maradt idő. Attól tartott, hogyha sokáig késlekedik, Katica lebeszéli.
Csak az abrosz csücskét ráncigálta lejjebb, csak bedugaszolta a borosüveget az alumíniummal futtatott parafadugóval, s leült előbbi helyére, az ajtóval szemben, felkönyökölt, mintha már régóta ülne itt és gondolkoznék arról, amiről az úriasszonyok ebéd után általában gondolkozni szoktak.
Fojtott hangon szólt:
– Lehet.
Ficsor lépett be.
Utána – két másodpercig, három másodpercig, négy másodpercig – senki.
– Nos? – mondta, s már azt hitte, hogy ismét becsapták.
– Itt van – nyugtatta a házmester —, itt van.
És ekkor belépett a lány is.
Az nyílegyenesen hozzásietett, lekuporodott, kezet csókolt, oly természetesen és gyakorlattal, mintha évek óta ismerte volna.
Vizyné nem mindjárt vonta vissza kezét: általában szerette, ha kezet csókolnak neki, élvezte bőrén a nedves, emberi szájakat.
Ficsor valami utasítást adott a lánynak, de hogy mit, azt Vizyné már nem hallotta.
Nem hallotta, nem hallhatta, mert a vér erős lökéssel fejébe tódult, két füle körül zúgott, s egész lelkével a lányt figyelte, aki közben visszament az ajtó mellé, és megállt, kezében a tiszta zsebkendőbe bugyolált cselédkönyvvel, hajadonfőtt, szemét a földre sütve.
Vizyné lorgnonját rászögezte: az arcán csalódás, meghökkenés, ámulat tükröződött.
– Ez az? – szólt rámutatva.
– Ez, méltóságos asszonyom – erősítette Ficsor, nem értvén a kérdést. – Az Anna, az Anna. Talán nem megfelelő? – és fejét oldalt billentve a méltósága felé sandított.
– De – válaszolta Vizyné, még tétován, még mindig álmélkodva. – Szóval ez az…
Nem, mégsem volt az.
Legalább ő az Árok utcában, akkor estefelé más valakit látott. Az a nő, aki a fiúcska után szaladt, magasabb volt ennél, sokkal magasabb, sokkal izmosabb, az arca sárgásbarna s a haja fekete, a szemöldöke is fekete, szénfekete. Erre határozottan emlékezett.
Egyszerű félreértésről lehetett szó. Bizonyára összetévesztette valakivel, talán Bartos sógornőjével, akiről egyszer-másszor hallott is Ficsortól.
De bár ezt nyomban tisztázta magában, percekig tartott, míg azt a bordóruhás nőt, akit gondolatban már fölfogadott, elszállásolt, lefektetett a Katica ágyába, akivel képzeletben már kitakaríttatta valamennyi szobáját, akit már magáénak tudott, megfosztotta azoktól az erényektől, amelyekkel földíszítette: most tehát le kellett tépni érdemrendjeit, átnyújtani annak, akit illet, ennek a még teljesen idegen, félszeg leányzónak, aki látható lámpalázban szorongott előtte.
Vizyné arcáról már eltűnt a csalódás és ámulat. Mindez valami kellemes derengéssé enyhült. Még egyre mustrálgatta. Ez nem is látszott parasztlánynak. Nem volt olyan tenyeres-talpas, pirospozsgás, mint a Varga Örzsi. Inkább nyúlánk és törékeny, az arca tojásdad, csontjai finomak, arányosak. Üde pepita ruhácskát viselt, mely alatt puhán, öntudatlanul aludt a gyermekmelle, játékosan, mint két kis gumilabda. Egész lényében pedig volt valami, amit nem tudott kifejezni, valami, ami vonzotta, ami egy kicsit vissza is rezzentette, de rendkívül érdekelte.
Letette lorgnonját.
És amikor már nem is vizsgálta, csak hatni engedte magára, amit tapasztalt, egyszerre érezte, hogy ez az, akit évekig keresett mindhiába. Belső sugallatot hallott, mint élete döntő fordulataikor, azt a gyámolító, biztató hangot, mely annyiszor szólamlott meg benne, valami parancsfélét, hogy ne sokat okoskodjék, hanem fogadja föl, tartsa meg, s vágy fogta el, hogy azonnal itt marassza, hogy birtokolja, és karját máris kinyújtotta feléje, mintha meg akarná ragadni, hogy többé sohase engedje el.
– A könyvet parancsolja? – kérdezte Ficsor.
– Igen – mondta Vizyné, aki uralkodván magán félreértett mozdulatát szerencsésen átjátszotta egy alsóbb síkba. – Nézzük a könyvét.
Szemöldökét magasba vonta.
– Édes? – szólt. – Édes?
– Úgy hívják. Édes Annának.
Vizyné félhangosan olvasta a cselédkönyvet.
Édes Anna született Balatonfőkajár községben, enyingi járásban, Veszprém (megyében, kerületben stb.) Magyar (országban).
Személyleírás:
Születési