És mégis mozog a föld. Mor Jokai
odább megy, keres mást. A kritikus nem jár nyomában, mint az udvari színházak művészeinek; neki csak bámulói vannak. Nincs gondja a vagyonszerzéssel, nincs félelme a veszteség miatt. Ünnepelt ember, aki amellett boldog. És megérdemli, hogy az legyen. Olyan munkát végez, amit mindennap nyomban meg kell fizetni a sorsnak; mert utólagos jutalma nincsen. Elhagyja otthonát, nyugalmas pályakörét, hogy egyik városból a másikba menjen hirdetni az igét. És mit hirdet? Érzést, költői igazságtételt, nemes szenvedélyeket; megszeretteti a hazai nyelvet a nagyurakkal, megismerteti a hazai történelmet a köznéppel. Ó, az a vándorkomédiás többet tesz egymaga, mint a pap, rektor, bíró, vármegye és a Tudós Társaság együtt. Azért én bolondja vagyok a vándorkomédiásnak, s nagyon meguralom, ahol találkozom vele.
Ez a téma szokta lelkesíteni a bárót; nem is vette észre, hogy beszédével mily ragyogást gerjesztett két hallgatója szemében: az egyik Kálmán volt, a másik – Cilike.
Hanem a nagyasszony annál inkább sietett e hatást lehűteni azzal az észrevételével, hogy „az igaz, hogy elég nagy úr a vándorszínész, amíg fiatal és szeretik – de hát mikor megvénül?”
– De hát nem vénül meg.
– Hát mit csinál, hogy meg ne vénüljön?
– Segít magán. Mikor veszi észre, hogy ereje fogy, s bajai nehezednek, segítségül hí valakit, aki terheit segítsen emelni, s az a valaki a bor. Iszik, ha baja van; ha még több baja van, még többet iszik; míg utoljára annyit iszik, hogy minden bajának vége lesz, s meghal. De megvénülni nem engedi magát. Akkor aztán szépen elmarad valahol, s senki sem alkalmatlankodik neki többé még csak emlékkő állítással sem, mint más híres embernek, hanem békében hagyják aludni.
Már e szavaknál ismét a tréfás bohó volt Bálvándy, kinek nehéz a komoly szavát a gúnyos közül kiválogatni, s dúdolva fordult a cigány felé, ki a háta mögött állt, hogy kivegye kezéből a hegedűt, s a főispán kedvéért megtegye azt a juxot, hogy az O du lieber Augustin dallamának tizenhatféle variációját eljátssza rajta, nem törődve azzal, hogy csak egy festett ponyva választja el attól az országtól, melyben most Hamlet köszörüli a kardot, mellyel Poloniust meg fogja gyilkolni, és szidja erősen – most már nem a dán király lelkét, hanem Bálvándy lelkét, hogy mit cincog annyit a felvonás alatt bolond nótákat, mikor ide valami kísérteties szimfónia kellene.
Két arc pedig oly merengve néz maga elé. Kálmán és Cilike.
– Vajon miről gondolkoznak?
A SÁRGA VIOLÁK
E naptól fogva mindennapos vendég lett Bányaváry Jenőyék házánál. (Már csak hagyjuk meg azt a nevet, amit maga választott magának. Abban az időben a társadalmi illem azt hozta magával, hogy aki ily kockáztatott pályára adta magát, idegen nevet vegyen fel; nehogy családját megszégyenítse.)
Az öreg asszonyság őszinte szívességgel fogadta unokája hajdani iskolatársát. Aztán Bányaváry igazán mulatságos fiú volt. Ha ott maraszták ebédre vagy vacsorára, annyi tréfás adomát tudott felhordani, hogy Béni bácsi ki nem jött a nevetésből; még a nagyasszonyt is gyakran megnevetteté. Aztán mennyi szép verset tudott elszavalni! S milyen szépen énekelt gitár mellett! Egész öröm volt vele lenni. Ha pedig komolyan beszélt, s előadta a nehéz küzdelmeket, miket diadalmasan legyőzött pályája kezdetén; s utána a rögtöni szédítő sikert: hogyan lett egyszerre a közönség kegyencévé; mint törpültek el mellette versenytársai! Hogy húzták meg tiszteletére a harangokat Vásárhelyen, s hogy ágyúztak eléje Szegeden! Hogy fogadták egész szekérsorral meg bandériummal, mikor Miskolcra ment; hogy lett egy nap pertu tizenkét mágnással; már annak ha fele igaz volt is, sok volt.
A nagyasszony a szívesen látott vendég kedveért nehányszor az egész színésztársaságot meginvitálta asztalához; sőt egyszer szó volt arról is Béni bácsi részéről, hogy báró Bálvándyt is meghívják velük együtt, mivel olyan nagyon szereti a színészeket; de ez az indítvány mégis a nagyasszony skrupulusai miatt elvettetett.
Jenőyné e három osztályból nem fogadott el senkit a házánál: katonatiszt, pap és mágnás.
Azt tartotta, hogy egy köznemesi házban, ahol eladó leány van, csak olyan embernek lehet bejárása, akiről fel lehet tenni, hogy házasodni akar.
Hát a színész?
No, az egészen más! Az csak eltűrt nemzetiség. Afelől mindenki tudja, hogy csak gráciából fogadtatik el, s maga is érzi a megközelíthetlen magasságot. Az csak olyan, mint a klavírmester. Nem jön férfiszámba.
Pedig Cilike számára csakugyan érdemes lett volna zongora és énektanítót járatni a házhoz, mert olyan szép hangja volt, hogy ritkította párját. De hát minek az? Az ő férje nem lesz orgonista.
Egyszer, mikor éppen a színésztársaság ott volt ebéden, Béni bácsi kiszalasztván a szót a száján, hogy Cilike milyen szépen énekel, a vendég asszonyságok addig könyörögtek neki, míg rávették, hogy énekeljen el egyet azokból a szép nótákból, amiket tud.
A lyánka irult-pirult, vonakodott: „de hát melyiket?”
Béni bácsi olyan jó volt, hogy választott neki.
– Azt, hogy: Von der Alpe tönt das Horn.
– Azt én nem tudom.
– Dehogynem. Bányaváry úrral a múltkor énekelte. Majd kísérni fogja Bányaváry úr.
Bányaváry aztán vette a gitárt, s elkezdé a német dalt; Cilike is csak belejött aztán, s amint egyszer nekibátorodott, oly gyönyörűen, annyi érzéssel, annyi bájjal énekelt, hogy az egész társaság tapsokban tört ki a dal után.
– Kisasszony – monda az igazgató —, nem merek szólani, mert olyan nagy magasztalást találnék mondani, hogy megbántanám vele.
A nagyasszony pedig büszke volt e sikerre.
– Ugyebár, mink is tudunk valamit, aminek még önök is tapsolhatnak?!
Hanem hát, szép Cilike, azért nem kell olyan nagyon elszomorodni, hogy „a havasról szól a kürt!”
… Egyszer aztán eljött az idő, hogy a színtársulat bevégezte játékkörét, s készült az ország másik szögletébe, új hódításokat tenni.
Az utolsó előadás volt hirdetve; az igazgatóné jutalomjátéka.
Legjobban sóhajtozott ennek Béni bácsi, ki a szép igazgatóné iránt plátói ábrándokat érzett. Mármost ő azt sohasem fogja többé látni.
S csak legalább nyár volna, hogy a kertből valami szép virágcsokrot lehetne szedni, mellyel jutalom— és búcsúelőadásán legalább virágnyelven kifejezhetné szíve alluviális rétegeiben elrejtett hódolatát; de íme, tél van.
Voltak azonban a nagyasszonynak hírhedett szép sárga violái, mikért az egész város irigykedett rá. Gyönyörű szép teljes sárga violák, rózsaszínű szegéllyel, mik éppen ez időben nyíltak legjavában; tele volt velök minden ablak, az ott járók bámulatára és irigyletére. Mert a nagyasszony soha senkinek, semmi barátságért, semmi könyörgésre nem adott azokból a féltett violákból; egyedül neki volt szabad azokkal tündökölni az egész városban.
Béni bácsi arra a vakmerő gondolatra vetemedett, hogy e sérthetetlen családi klenódiumot fogja megrabolni, abból köt bukétot, azt ajándékozza az igazgatónénak.
Ki is főzte az egész házbetöréssel járó tervet. Mikor a színházba fognak menni együtt, Béni bácsi akkor fogja észrevenni, hogy otthon feledte a zsebkendőjét, anélkül pedig ő szerencsétlenné van téve; a mama tehát oda fogja adni a szobakulcsot, amit magával vitt; ő visszatér, a sok sárga