És mégis mozog a föld. Mor Jokai
botot, ugye? Kérem alássan. Ó, köszönöm alássan.
– No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt abszurdumnak találom kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy megkapta.
– Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem, igenis. És hát nem kell megkapnom? Ó, milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.
– No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend írni?
– Valami keveset.
– Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az nem fogja ilyen simán elereszteni.
– Ejnye, hát ugyan siessünk vele.
A kopott ember odament az íróasztalhoz, s igen szép gömbölyű betűkkel aláírta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon az egyezményes mogyorósújtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden értelmében felvette.
– No, ezen átesett kend. Mármost csak fizesse kend még le azt a kis pénzt; aztán elmehet isten hírével.
A kopott ember csak ravaszul mosolygott az állát simogatva.
– De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.
Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, amivel éppen nyugtatványt akart írni a húsz forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot nem merni az ő kezébe letenni.
– No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen ki, a hajdú be fogja zárni a fakamrába, míg a fiskális úr hazajön; ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.
– Köszönöm kegyes jóakaratát.
Kálmán csengetett a hajdúnak; az elvezette a kopott embert a kapott utasítás szerint. Mármost hadd izzadjon ott a fakamrában délig, ha olyan pimasz.
Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges iratokért.
Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, ami neki dukált, itt a nyugtatvány róla.
Korcza úr bele sem nézett az írásba, azt mondta: jól van.
– Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak. Annálfogva becsukattam addig a fakamrába, míg haza tetszik jönni.
– Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajdúval frissen, mert még vissza kell sietnem. Várnak őméltóságaik. Azokat egy rossz paraszt miatt nem várakoztathatom.
A hajdú nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de akinek láttára Korcza úr ijedtében felrúgta a háta mögött őgyelgő karszéket.
– Ezt csapatta meg, domine frater! Tyűh! Kutya-kutyánszki! Hisz ez nem Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!
Korcza úr az üstökéhez kapkodott, s fél lábon táncolt dühében, ijedtében.
– Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!
S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth nyakába, azt kérlelgetve ölelvén összevissza: „Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa! (szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) – Ilyen a poéta.”
Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat, csak éppen nyugtatványt vett az „elvben” kiszolgáltatott botokról.
– Micsoda? – kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. – Hisz ez a védelem rosszabb a vádnál! Eszerint ez a nyugtatvány egy falsum! Domine frater eszerint bevallja, hogy egyhuzomban hamisított, csempészett, és egy kézre játszott az ellenféllel.
Kálmánnak csak nyitva maradt szeme-szája; ennyi kriminális bűnt fedezve fel magában.
Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.
– Ne tessék zsörtölődni – mondta, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdú. Megkaptam-e a huszonötöt?
– Igenis meg – bizonyítá a hajdú. – Mikor kijött nemzetes Tóth uram, azt mondá nekem: „Jöjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálcáját. Én most odabenn aláírtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával, hogy ötvenről adhat quietánciát.” Ekképpen történt.
Korcza úr elkezdett kínjában fütyülni, s a tarkóját meg a tomporát ütögette a tenyereivel.
– Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth Mátyás helyett! Tudja-e, domine frater, hogy ez a leggazdagabb úr egész Csongrád vármegyében?
Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s előadá védelmét.
– Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel való ügyben jött-e. Azt mondta: „igen”. Fizetni jött-e? Azt mondta: „igen”. Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: „igen”. Kérdeztem, huszonötöt kell-e kapnia. Azt mondta: „köszöni szépen”.
Erre mind a hárman nevetni kezdtek: kliens, principális és hajdú.
Tökéletes igaza volt a poétának.
Korcza úr diákra fordította a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.
– Sed bene ipsi contigit. Quare portat tales braccas cucuricinas? Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!
Ami magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna keményül, minek jár kukorica nadrágban!
Aztán folytatta magyarul.
– Persze hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze hogy fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le, domine frater, az asztalhoz, s segítsen a pénzt megszámlálni. Tessék, Tóth uram.
Tóth uram tehát előbbre lépett, s mosolygó hunyorgással vont elő a szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, odahelyezve azt Kálmán elé.
– Ennek kétezer darab ötforintosnak kell lenni.
– Számlálja meg, domine frater.
Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz. Megvan! A principális átvette, s ő is megszámlálta újra.
Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.
– Ennek meg ezer darab tízforintosnak kell lenni.
Az is hasonló mustrán ment keresztül.
Aztán még egy harmadik meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább következő csomag került elő a zsíros iszákból, megannyi tízezer forintok egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva tekintett a bűvös szeredásra, vajon adja-e még. – De már lappadni kezd.
A következő csomagot ezzel a szóval kotorászta elő a kopott ember:
– Itt van pedig ötszáz darab százas.
Ötvenezer forint.
Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Újonc embernek nagy hőséget okoz az, mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.
Ez is megvolt. No, az excellenciás urak ugyan várhattak Korcza úr visszatértére.
– No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harminc darab ezeres.
Attól izzadt még