És mégis mozog a föld. Mor Jokai
mint a lép,
Szegény magyar nép.
Lám a német mily kövér,
Bőribe se fér.
Mégis mindig többet kér.
Szegény magyar vér!
Biz ez együgyű versecske: hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újraszületett, a két élet között elfeledte az elébb történteket: hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.
Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:
Hejh! Rákóczi, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri:
Hová lettél, Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagai!
Ocskay?
De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!
Lám, azok a fiatal diákok hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.
Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?
Ki volt az az Ocskay?
Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?
A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!
Pedig hát mi van azon, hogy
Őszi harmat után
Fujdogál a téli szél,
Fujdogál a téli szél.
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.
Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.
Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha nem is tértek e nyomok többé vissza.
És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.
Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.
A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.
…Perduellio volt e dalt énekelni!
Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:
„Ad cantum!” (Fel dalra!)
A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:
Hejh, hajh! Igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája,
Ott lesz fáradt testünk
Csendes hazája.
– Ez a bortól undorodik; —
– Ez, mint szapu, sajtár iszik: —
Ez nem iszik; – ez nem józan; —
Itt is, ott is, nagy hiba van.
Ejh, hajh! Igyunk rája!
Mire a világosság kívülről megjelent a pincében, a Csittvári krónikának híre sem volt sehol; kalamáris, íróeszköz eltűnt az asztalról, helyette ott állt a tíziccés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádogpohár.
„Bacche! Éván! Evoe!”
A pincének egy oldalbenyílója volt az, ahol a krónikások gyülekezetüket tarták, s odáig egy hosszú boltüregen kellett végigmenniök a behatolóknak két sor hordó között.
A szűk Thermopülai szoroson feltartóztatni a maguk perzsáit vállalkozott Borcsay egyes-egyedül, amíg társai a krónikát eltüntetik.
E leónidaszi vállalat abból állt, hogy Borcsay holtrészegnek tettetve magát, eléje ment az invasionalis hadnak, s gáncsot vetett az egész tábornak.
Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két esküdt diák kísért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó elővigyázatból sodronnyal voltak betörésmentesítve, és azonkívül két iskolaszolgából.
Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy éppen ez a clarissime domine Muskotályi volt azon nevezetes egyéniség, akit a Dungó gúnydala egy évtizedre halhatatlanná tett, s aki már egy év óta eszi a mérget amiatt, hogy éjszaka a csúfondáros dalokat impertinens nebulók az ablaka alatt éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud; mivelhogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.
Alacsony, köpcös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól folytatásképp jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes viseleteképpen.
Az a gonosz paniperda Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: „Hol eloltja, hol meggyújtja, csak a szívem, csak a szívem szomorítja”, amely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előrelódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.
Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt, s merev szemekkel bámult a szemközt jövőkre.
„Hát maguk kicsodák?”
Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, aki már senkit sem ismer; azzal az üvegtekintetű szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal a háromfelé esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte neki a clarissime a komédiát, s mérgesen rivallt rá:
– Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora vagyok.
Erre a szóra a nagy gaukler bölcs képet öltött, ahogy részeg ember szokott, mikor okosat akar mondani.
– Az nem lehet! Az én professzorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni. Az otthon van már, és alszik. Ha pedig kegyelmed a physices professor, mondja meg nekem: miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló pedig jobbra?
Ezt persze Buffontól kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta megfejteni; amiért is a clarissime nagyon megharagudott a kapcáskodó diákra, s rárivallt keményen:
– Menjen kend az utamból, kend részeg nebuló! Én inquirálni jöttem ide.
Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni, ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy sohasem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének! Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett, hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg éppen ahhoz folyamodott