Az élet útján. Margit Kaffka

      A mi kadétunk új mesébe kezd, —

      Sok asszony csügg szaván,

      Megint az apród szerepel, a régi,

      S a szép királyleány.

      A hölgy szíve a rács megől epedt,

      A fiu kinn dalolt,

      Nem látta más, csak a diszkrét öreg,

      A teliképű hold.

      Zengett a lant, – és ah – szakadt a húr,

      Nem látta, csak a hold, —

      Megtudta mégis a király, kinek

      Vad, kemény szíve volt.

      Hívatja, s mond itéletet szegény

      Fejére, – iszonyút.

      Sötét börtönfenékre küldi őt,

      A halovány fiút.

      S most – hölgyeim – részvétük esdem én,

      – Szólott a zord király:

      – Ama börtönbül két ajtó viszen,

      Mindkettőn könnyű zár.

      Ha vakszerencse kedveli e gazt,

      Válasszon, – akarom!

      Az egyiket, ha nyitja, – nászruhában

      Várja legszebb rabom.

      Az egyik ajtón esketésre készen

      Egyházfi, mátka, pap, —

      Új szerelem úgy vezekli a régit,

      Mire feljő a nap.

      A másik ajtó – színre és alakra

      Mindenben egyező, – —

      Ám halálok halála várja menten,

      Ha oda nyit be ő.

      A másik ajtó színre épp olyan,

      És rajta könnyű zár, —

      Ám ott, megette – vakmerő fejére

      A pallos éle vár.

      Szól az itélet. S hosszú börtönéjen

      Virraszt szegény gyerek.

      Ez a pokol legrémesebb talánya!

      Ki oldja, – fejti meg?

      A két kapu hallgatva rámered,

      Jaj! Mittévő legyen?

      – És a királyi hölgy sem alhatik

      A lágy hóselymeken.

      Nos – hölgyeim – szerelmes szív előtt

      Maradhat-e talány? —

      Pirkad a reg, – és ablakáho’ surran

      A szép királyleány.

      Asszonyfurfang előtt van-e titok,

      Bár tömlöcéj fedi?

      – A szép bűntárs a börtön ablakán

      Kopogva, – int neki.

      Ám, – hogy melyik ajtóhoz küldte hát?

      – Kiváncsiak nagyon? —

      Eddig az én mesém. Önök a többit

      Fejtsék meg asszonyom!

      Elhallgat a gonosz kadét,

      És néma a szalon —,

      Csak egy kínai bólint, vigyorog

      Porcelán asztalon.

      S a kékszemű Annie halkan sóhajt:

      – Megmenti, tudom én!

      S ha ifja egybekelt a rableánnyal,

      Maga zárdába mén.

      És szól a miss: Magam is azt hiszem,

      Ám úgy még nemesebb,

      Ha búcsú nélkül, nyomtalanul tün el,

      Égő szívén a seb. – —

      Az őrnagyné töpreng: Ha esze van,

      Azért a lány – marad,

      Mért adnók fel a szerelem jogát,

      Egy – házasság miatt.

      A szép Edithnek ajka megremeg,

      És szól sietve: Nem!

      Ezerszer inkább halva tudjam én,

      Minthogy másé legyen.

      Egy asszony hallgat. Álmodozva ring

      A hintaszék ölén, —

      S hazudja: – Ah – halálba küldeném,

      S meghalnék véle én.

      A lelked messze, idegenbe való,

      Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek.

      Tettetve kies, mint szigetbeli tó,

      S a nagy, riadalmas, dús óceánnal

      Titokszerűn eggyéfolynak a mélyek.

      Ha ott árboctörten elmerül egy hajó,

      Fölzeng itt halk buborékja szinének,

      Tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan

      A hajót, a halált, a vihart, a tengert…

      Ez a lelked.

      Fürge, szomorú, apró mosolyod

      Halvány redője aranyszőtt selyemnek.

      Selymek… zizegők, rajzosak, nyugtalanok!

      Ideges ábrák kúsza gyűrüin át

      Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. —

      Sok tipegő, finom ösztöngondolatod

      Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, —

      És mint a tarka, lágy, bőráncú selymet,

      Puhán, hízelgőn alakomra dobod

      A mosolyod.

      A te szerelmed gyümölcsfa-virág,

      Némán hajolva simítja az arcom.

      Hűs illathálóban pihen a vágy,

      Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,

      Mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. —

      S én feledem, hogy itt ős láva-láng

      Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon.

      “Amen!” – szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák.

      Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt

      A te szerelmed.