Az élet útján. Margit Kaffka

      A kacsalábon forgó csodavár,

      És szól a táltos: “Most gazdám, elébb

      Kérd el a Nyilas csillag fegyverét”.

      Andris hallotta már az iskolába,

      – A tudomány is elkel itt, hiába, —

      Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon

      A Nyilas csillag mi tájban vagyon,

      Meg is találta, – ráköszöntött szépen:

      “Minden jót, bátya, – az Isten nevében!”

      Rámordul az őrcsillag: “Terrringettét!

      Hogy bátyádnak mondtál, – ezer szerencséd,

      Ki máskép szól, mindenkit lelövök,

      Hát a fegyverem kell neked, kölyök?

      No, már a lelked rajta, – én nem bánom,

      Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom:

      Volt azok közt vitéz akárhány, —

      Téged is fölfal a hétfejű sárkány.”

      Jön a fiú, fegyverrel a kezébe,

      Szól a táltos: “Gazdám, semmit se félj te!

      Csak ha a sárkány szembe jön veled

      Kiáltsd: ‘Irgalom, jóság, szeretet!’ —

      Aztán lőjj rá a nyillal!”

      Úgy esett,

      A sárkány bömbölt, futta a tűzet,

      Nagy dérrel-durral úgy indult neki, —

      Ám a varázsszót ez sem feledi, —

      Rálő, – s a szörnynek felszökken a vére,

      Fel a várkastély tornya tetejére,

      A kacsaláb megáll nagy hirtelen,

      A hármaskapú meg nyitva terem.

      Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, —

      Körülte van tündérország csodája.

      A szóló szőlő szólítgatja szépen,

      Mosolygó alma mosolyog kezében,

      Csengő barack is csendül csodaképen,

      Mintha angyalpár ministrálna épen, —

      S középütt, – színes vizű szökőkútnál

      Talpig fehérben, mosolyogva ott áll

      Aranyhajú pici tündérleány,

      S szól hamiskodva: “Félsz tőlem talán?

      Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?

      Velem játszani mindig fogsz-e hát?”

      A fiú nézi és szól csendesen:

      – “De már, kisasszony, – én megkövetem,

      Ahol én járok, – velem nem jöhet,

      Hogy enné meg a száraz kenyeret,

      Mit rektor-nén’ sütés előtt ha ád,

      Azzal szoktam kínálni kis Katát.

      Üvegliliom-köntöse meg épen

      Széjjelszakadna a virágszedésben.

      Játsszék csak a magaformájú társsal,

      Én beérem az árva kis Katával.”

      E szókra a lány eltűnt, – semmivé lett

      A kert, – s az egész boszorkány-igézet.

      S a fiú bátran, büszkén, délcegen

      Tizenegy szobán keresztülmegyen

      S a tizenkettedikbe is belép.

      Ott ül a király. Ékes, csodaszép

      Palástja, trónja: – mind csupa arany

      Csillog, szikrázik káprázatosan,

      S a koronáján, – fehér ragyogásban

      Izzik, tüzel a  n a p t á n y é r  csodásan.

      Az Andris száján elhal a beszéd,

      És betakarja mind a két szemét.

      S szól a király: “Akárki a neved,

      Olyat míveltél, mit senkise tett,

      Odadom önkényt, ha – ép akarod —

      A tarisznyádban vidd el a napot;

      Vitézi munka, – bére a tied,

      Isten neki! Odadom, elvihet’d,

      Ha kedved tartja. Egy a bökkenő,

      Kinek szántad, – a szelid arcú nő

      Nincs már a földön. Ott meg nem leled,

      Talált azóta sokkal jobb helyet;

      Odament, ahol milljó nap ragyog,

      Hozzá, képest kolduskirály vagyok.

      T é g e d  valamikor majd elvezet

      Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. —

      A rendet most ne bolygatnók, öcsém!

      Maradjon a nap a régi helyén,

      Hajolj a szóra, az Isten megáld,

      S a kedvedért megáldja kis Katát.

      Jó tettedért jót várhatsz, – higyj nekem!”

      S felelte Andris: “Amen! Úgy legyen!”

      Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,

      Sűrű fehér köd arcát elfödé,

      S amikor nagysokára észhe’ tért,

      Ámulva dörzsölte meg a szemét.

      Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.

      Virradt már, s a fehér hajnali fény

      Széles csíkban a tűzhelyre esett.

      Az nap – meg másnap is még – keveset

      Látta Katót, – s játékra rá nem ért.

      Aprócska dolgot meg picinyke bért

      Kapott már néha, – s győzte emberül.

      Vasárnap, – hogy újból összekerül

      A két kis árva, s megy a temetőre,

      Katóka észrevette már előre,

      Hogy a sírkert szélin, – közel az érhez

      Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett,

      S a temetőőr halkan szólt megettük:

      – “Az idegen úrasszonyt eltemettük!”

      A két gyerek elhallgat meglepetten,

      Aztán egymásra néznek mind a ketten,

      “– A sáros földbe? – Kacagni való!”

      Dehogy is hitte Andris meg Kató.

      Az égre néztek, ahol felhaladt

      Sugárpompában a tavaszi nap,

      Belenéztek sokáig, önfeledten,

      És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.

      1904

      ÚTI LEVELEK