Az élet útján. Margit Kaffka
itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
– De hányszor nyilt ki azóta, hány profán kiváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek, – sorát e versnek, – tán ráfogás, színfal az egész!
– Ki! – Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. —
Nyolcéves fiú trónol fáskamara-küszöbön, deszkaládán,
Zöldharisnyás, pirostérdű. Gajdol játszós-komolyan ott,
Kezébe’ hosszú, karmesteri bot, – —
Két hófehér nyuszi fülelve rá – ül kedvesen a hátsó lábán.
A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. —
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva, – mert szűk a hely már, – zsúfoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak, – cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.
Még esőtől nedves a ribesz. – Halk zöldje hogy összefog!
Vadócon és lazán bebokrozta már az aljat,
Kis gyöngédleves ága a vésett betűkbe lankad. – —
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név – mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, – —
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!
Egy kavicsot, – tiszteletül a törzs címerjelébe itt!
Nagyhírű rabbi Lew, csillagok útja-tudója e holt,
– — Komoly, középkori zsidó, – sápatag, hátba’ hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleszkópba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár (titkos alkimista), szent lévita és
Tíz gyerek apja volt.
– — És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.
Lelkem legmélyén vallom! (és nagyon csendesen lépek,)
– E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek,
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugvásnak,
Önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, én, a fölöttem-ítéletnek,)
– És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerű, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad, s elfeled,
Önmagáért-való fazöldnek embersírok felett,)
És párzó, vizes gyíkoknak a temetőfalon,
Mindennek, – nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!
Szikrázó virág-színfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökőkút-szivárvány íve, – márványpad, nyírott bokor; – — —
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,
Rózsaszín délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zümmögő nyüzsgés. – —
Lenn, messze alattam a város, a város – —
Top, top! – — A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenként görcsösen előrefeszíti a botot.
Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal – s elnéz az egen. – — —
Megint vár, – liheg. Most a virágokat szemléli, – s mosolyog.
A kút nimfáin is tűnődik soká, – mert eközbe’ pihen.
Kedves! Mint egy gyerek! – Virágai közt így ment át nagyanyám.
– Mi jár eszébe! – Reszketeg feje bólogat. Min nevet? – —
Hálisten elhaladt, – nem látott. Megmentve néki e magány!
Jaj! – Már lámpák gyúlnak a homályban. —
Jaj, messze morajlik az idegen város.
Mi lenne, – ha feledném a hotel nevét?
Jaj! Gyorsan sok zegzugos utcán!
Úgy botlom a görcsös kövekben.
Kisboltok előtt bámész, rossz-arcú népek. —
Jaj! Miért is futok én itten? – —
Mi közöm ide? Mim van itt nékem?
Nem követ nyomon valaki – mögöttem?
Jaj! Egy utcácska még, – kettő, —
Ott kiérek. Ott robogás van,
Fény, villamoskocsik, emberek, élet.
Már itt. A portás mosolyogva köszönt.
Intim kávégőz, füst, – a pincér sürög, szalad,
Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,
Ujságok, szanaszét —
Jó biztonságos fény. Jó meleg kulturaszag.
És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.
Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.
Ó, – otthoni csomagok, – és otthoni gondok,
Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!
– — Most vetkőztetik le a kisfiámat.
Otthoni szobám. – Ott most lámpa nem ég,
Homályban az asztal, a kályhasarok. —
Ott halotti csendben a jövőmre várnak,
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.
Prága, 1910
VENUS REGINA
Álmodtam; és tudtam, hogy álmodok;
Azt álmodtam: egy hercegnő halott. – —
Fedetlen fővel, gyászban csak néhányan,
Kiválasztottak állunk ott körülte:
Hű udvara, egy szürke, mély teremben,
Homokkő-oszlopok rideg raja,
S balzsamok közt, miket a holt lehel
A szarkofágon, mely vasból emelve. – —
Görnyedtem áll a herceg. Fenn magasból
Sávozva hull be egy fakó sugár,
Az ifjú szép halott haját simítja,
S szétporzik gyengéd lábai fölött.
A fejedelem sír. Könyje csillogva foly szét
A ravatal elefántcsont díszén,
S