Az élet útján. Margit Kaffka

      A régi zenélő óra!

      Alabástromlábai sárgák, betegszínűek,

      Terpedten, roskatag állt.

      Egy zöldbarna, új és hűvös, komoly szobába meredt.

      Oly idegenül. Magának ketyegett. —

      De feszült figyelem volt kis szigorú számlapképe.

      Mint mord, öreg temetésszolga,

      Ki arra vigyáz csak, hogy a rendet ne vétse.

      Reszketeg váz mutató-ujja

      Oly kínos-pontosan állt meg, amikor odaért,

      Hol rejtélyes műve halkan

      Cinegve-penegve zokogta el a százéves, báli zenét.

      – Valaha édes, csapongó,

      Oly játszi, kecses lehetett e picike menuettdal,

      Fiatal nagyanyák, csokros bokák

      Kötődtek lengve, igézve így selymes, halk lovagokkal. —

      – De most oly különös, ijesztő!

      Most arra gondolok, hogy valamennyien halottak

      A lovagok – nagyanyák,

      Itt sápadtan, meredve tipegnek, – kisértetin hajladoznak, —

      – Az óra túlél és beszél,

      Mily szívverés-halkan penget bele a tűnő időbe

      Réghalott muzsikát,

      Míg tereli maga előtt én szegény perceim’ – mérve,

      Ki tudja?… Kinn ólmos eső

      Dallamosan, zizegve az alkonyatba szitált,

      Dobolva az eresz-csatornán, —

      S a nagy, vigasztalan ősz félelme szívembe talált.

      Gunnyasztva, bő ruhában,

      Meleg kendőben is fogam-összeverődve ültem

      Egyedül. – S zengett az óra

      Gépüteműn, érchalkan, kisértőn, merevülten,

      Valami gyilkos szorongás

      Éltemért – s az életért, mit adni készültem, szállt rám,

      – — Ti-ralla! – kezdte megint – —

      S én görcsös ujjakkal – riadva szöktem át a szoba homályán.

      – Még felcsuklott – a melódia. – — – Azóta áll —

      Falnakfordult számlappal egy lomos kamramélybe

      Hangjaszakadtan halott váz.

      – Már túlélte életem, s gyermekem élte;

      De nem merem kidobni – és kerülöm félve.

      Álmomba’ hallom mégis —

      Hogy mér konokul, ketyegve. A halál

      Hogy tereli perceim, s a gyermekét is…

      A régi óra áll.

      Robotra megyek setét hajnalokon.

      Húz egy láthatatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.

      – (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,

      Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,

      Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon. —

      Ilyesmi kellene nagyon!)

      De nyakamba veti a csikorgó igát,

      És hajszol tovább a gaz porkoláb

      Setét, fagyos, téli hajnalokon.

      Szabad egy napom. Bezárkózom.

      – Gond, pénz, gyerek – ma kinnreked, – s te vad való világ!

      (És akkor jönnek régi órák, – sereg hiénák, – sírt rabolók,

      És újra kezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,

      És dulakodnak régi dolgok, és öklelődznek régi szók.)

      – Milyen nyomorúság! —

      “Kelj inkább, – zaklat a lelkem, az ajtaid mind kitárd!

      Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.

      Menj múltakon, útakon, szíveden is át!”

      Akkor a sokadalmakat keresem.

      (Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.

      – Be fontosak egyszerre piciny sikerek!

      Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, – — —

      És emberek, emberek, – mennyi idegen!)

      – De otthon – idegenekkel a kicsinyem,

      Most sír utánam – és vár reám,

      Minden perc vesztesége tán;

      Pedig valóság csak ő, – a gyerek.

      Már fájva, lihegve hozzásietek.

      (Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;

      Mint hogyha utolszor lehetne ma vélem,

      – És ünnepet szentelek kis életében.)

      Játszítom estig, bújócskán nevetek.

      Dalolom a kiságyon: “Haj, levendula, levendula ág!”

      Nyájas, tarkabarka világ, – mesevirág,

      Angyalka, – madár, – csillagseregek! – — – —

      “Ha elszunnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!”

      Itt keverem tusakodva e sápatag színeket.

      (“Írni világot, mely fennmarad!” – s nyűtt agyam zakatol.

      Felmerül küszködve a kép és csonkán továbblohol.

      – Jobb szónak, oszlatóbbnak – kell lenni valahol!)

      Szót, oszlatót, a mélyből kínlódva kényszerítek. – — —

      – Most kacajok ütnek az ablakon át! —

      (Fejem lecsügged, – nincs tovább, – ma nem bírom tovább!)

      Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,

      Ölel, – dalol, – rajtam nevet: “Szegény beteg!”

      Sötét hajnalba ébresztő óra csereg.

      Robotolni megyek.

      Én sokszor néztem hátra és előre.

      Szemeim, e szörnyű szemek

      Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást,

      Dolgok színén visszájuk átütött, s a szón a célzat

      És lovagi vért alól a lóláb kitűnt.

      … Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én szegény.

      Azontúl hiába takartam el már az arcom,

      Hiába futottam hűs, puszta mezők felé,

      Mindent láttam. Elért a tűz-eső,

      És