Csendes válságok. Margit Kaffka
Anna?
– Hát persze! Egészen itt!
Mosolygott egyszerűen, kedvesen, és mégis, ahogy megállt előtte, inkább valami üde álomképnek tetszett. Gyógyító, csodálattevő álomnak, amilyent a megmentett lázbetegek látnak a válság órájában.
– Szégyellje magát – lehelte halkan —, maga lusta! Itt feküszik, amikor az egész világ mozog odakünn. Hogy csillámlik a nap. Ha látná, és mennyi bolond lila virág van már. Hoztam magának is.
Nyugodtan húzgálta le kesztyűjét – visszatűzte az arcáról a fátylat —, aztán poharába igazított egy borzas kis ibolyacsokrot, és megsimogatta puhán, felületesen – mint egy játékos gyerek haját. Közben egyre csicsergett.
– No, ne búsuljon, nem is jó ott kinn. Annyi ember futkos, és olyan lármásak. Itt legalább csend van, és lehet gondolkozni. Maga úgyis szeret. Mondja? Miről gondolkozik ilyenkor?
Egy rajongó, áhítatos tekintet felelte: “Rólad!”
– Bolondos gyerek! – mosolygott a leány, és hirtelen körülnézett:
– Nem hozok széket. Ide ülök – mondta, és már odarebbent a takaró szélére. Onnét csicsergett tovább.
– Képzelem, hogy mi mindent kifőz itt unalmában. Az egész jövendőt, ugye? Mind a vízimalmokat meg az erdőirtásokat – aztán a sok lumpolást, asszonyt, medvehajtást, ami még hátra van – odahaza, Erdélyben. Furcsa, ugye, hogy mostanában én is ezekről ábrándozom. Kár, hogy nem lehet együtt. A Szepességről elküldték mind az abroszokat. Rengeteg hosszúak, és Borbála néni nekem ajándékozta a családi ezüstből az ő részét is. Van egy cukortartó – az csoda!
Csak gyorsabban beszélt-e a kelleténél, vagy volt a hangjában valami erőltetett, tompa árnyalat? A fiatalember visszahanyatlott a párnákra, és lehunyta a szemét.
– Hogy bolondit – Anna! Hát így kell már velem beszélni?! – Ez így váratlan volt – megdöbbenve hallgatott el a leány.
– Lássa, Anna – mondta vonagló mosollyal a beteg —, olyan nagyon hálás vagyok, hogy eljött. Olyan jó! De miért néz, gyereknek vagy ostobának maga is, aki mindig őszinte volt hozzám? Miért nem mondja: eljöttem: hogy utoljára lássalak – hogy nyugodt legyen lelkiismeretem —, hogy emlegethessen a társaságban. Miért nem így? Azt hiszi, nem tudom, hogy az édesanyám nem volna ilyen engedékeny máskülönben. Ő küldötte ide – Anna —, ő tudja, hogy egy hétnél hamarább meghalok.
A leány ránézett, mintha nem értette volna, és nyugodt, csodálkozó tekintete győzelmesen állta ki a férfiét, mely kutatva fúródott arcába.
– Ejh – hát igazán nem tudja.
– Vagy úgy – kacagott fel Anna, és összecsapta a kezét. – Már megint meghalni készül. Hát hogy leszünk a radnai jósasszonnyal? Emlékszik. Azt mondta, hogy én tíz esztendővel előbb halok meg. No, és hát semmi kedvem sincs még hozzá.
– A jósnő hazudott. Már nincs is egy hetem.
– Emlékszik, akkor, Radnán. Maga az egyik partjára állt a Hejőnek, én a másikra, és úgy – azon át – csak két arasznyi ott a Hejő.
– Meghalok, Anna – folytatta a rögeszme makacsságával. – Már érzem azt a hirtelen jobbulást, ami a tüdőbajnál a halált jelenti.
Egyszerre durcás és türelmetlen lett a leány arca, hangja.
– Pista, ha maga még ilyen őrültségekkel izgatja magát, én bizony Isten itt hagyom.
Hátat fordított, elindult, aztán visszahajolt pajkosan mosolyogva, mint a Hejő túlsó partjáról.
A férfi utánakapott, visszahúzta, lázasan fellobbanó erővel, szinte magához emelte a fél karján.
– Nem engedem ám! Nem engedlek. Most még az enyém vagy.
A karja, mint két vaspánt kapcsolódott a leány derekára, homloka bíborosra vált.
A leány valami ösztönszerű ijedtséggel próbált meghátrálni. Az üde egészség visszarettenése volt ez a lázas, beteg élet lüktető túlzása elől. Összeszorította fogát, és az ágy mellett maradt. Ott állt egyenes, szoborerősen – emelt fővel —, és engedte, hogy csípőjéhez simuljon a beteg forró arca.
A fejére tette a kezét, és végigsimított rajta – puhán, felületesen, mint az ibolyavirágon az előbb.
– Lássa – beszélt neki csendesen —, milyen rossz fiú maga. Először is agyonlumpolja az egészségét – meghűl, szerez valami buta katarust magának —, és elnézi, hogy aggódjék az édesanyja meg a menyasszonya. Aztán még ilyen bolond beszédekkel mulattat. Maga csacsi – csacsi!
– Még, még – könyörgött a fiú.
– Ilyenek maguk mind – maguk erős férfiak. Ez a krakéler népség – és mind kétségbeesik, ha megfájdul a kiskörme. A legfőbb gyönyörűségük megríkatni egy asszonyt. Persze, azt hitte, hogy itt mindjárt sírva fakadok, amiért egy-két hónappal később esküszünk meg.
– Te! Milyen jó tudsz lenni, Anna!
– Mintha nagyon bánna az ember egy ilyen képzelődő zsarnokot. Szép kilátások, mondhatom! Magát minden esztendőben vagy háromszor el kell siratni – míg egyszer engem temet el —, és ki tudja, a Borbála néni ezüstjeivel ki teríttet majd, a második asszony?
– Még – édes gyönyörűm!
– Tudja mit, Pista? Ígérje meg, hogy akkor sem fogja elvenni azt a sápkóros Pongrácz leányt. Ugye, nem? Nézzen a szemembe, és ígérje meg.
Ez a becéző, kímélő hang egyszerre felriasztotta a férfit. A férfit, az embert – aki hatalmas akar lenni az utolsó leheletig —, aktív számba vehető és veszedelmes. Felnyúlt a leány vállához, és egy mozdulattal meghajlította, magához rántotta, csaknem érintette a gyümölcs leheletű, üde száját. Aztán egy mozdulattal összecsuklott, és a párnái közé fúrta az arcát.
A köhögés volt. A jól ismert, vérfagylalóan száraz hangja a halálnak.
A leány megfordult, hogy segítséget hívjon, de a beteg ujjai görcsösen kapcsolódtak a csuklói körül. Leült hát mellé, végigsimított a fehér homlokán, és felkönyökölve nézte a szenvedőt. A normálisan jó emberek szomorú részvéte simult el a vonásain, az asszonyi lélek ősi irgalmassága azokhoz, akik a védelmére szorulnak. Egy nyúlánk, izmos gyereklegényre gondolt, aki vagy három éve, egy kiránduláson, fél karral átemelté őt a Hejő patakján. Akkoriban érett nagykorúvá bennük az a mesterségesen nevelt érzés, amit a helyzet szuggesztiója szinte elkerülhetetlenné tett. A szülők akarata, földjeik szomszédsága – minden. Anna is úgy hitte – akkor – hogy az másképp nem is lehet. Hát szerették egymást.
A beteg fakó, elváltozott arccal, pirosan gyűrűs szemekkel zihált előtte. Anna rátette a kezét halovány kékeres ujjaira. Megnézte a körmök íves behajlását: ez már az előrehaladott betegség jele. A leány egy pillanatra erős, igaz fájdalom nyilallását is érezte. Ez hát a vég, gondolta. De vajon úgy jobb lett volna?
A beteg megszólalt. A hangja nyugodt volt – szinte vigasztaló.
– Anna! Jöjj közelebb, hallgass ide!
– Nem szabad – susogta a leány, és az ajkára tette az ujját.
– De kell! Hajolj ide! Hallottad, Anna?
Aztán halkan, zihálva suttogott a fülébe:
– Lehet, hogy csakugyan nem tudtál róla, de most belátod, elhiszed, ugye? Lehet, hogy képzelődöm, tévedek